Egy oldal Pályi Jenő vázlatkönyvéből
A Ludas Matyiban megírtuk már, hogyan készül a cipő (ha cipőgyárban voltunk), megírtuk már, hogyan készül a selyem (ha szövőüzemben voltunk), hogyan készül a gyalupad, (ha gépgyárban voltunk). Most meg kellene írnunk, hogyan készül egy város, mert Dunapentelén voltunk.
Város nem úgy készül, hogy felépítenek egy házat, azután melléje egy másodikat, majd egy harmadikat. Így csak laikus kezdene várost építeni. Város egyszerre épül. Egyidejűleg kezdik meg egész utcasorok építését, egyszerre emelkednek a falak mindenfelé. Az embernek az az érzése, hogy végülis félóra alatt lesz kész a város teljesen; - mondjuk - három órakor 15.000 ember még kilincseket fog szidolozni, félnégykor készen lesz a város: be lehet rajzolni a térképekre a régi Dunapentele mellé és be lehet írni a lexikonokba.
Aki a város "Dunai Vasmű" feliratú íves kapuját átlépi, valójában a jövőbe lép. Roppant izgalmas érzés, éppoly izgalmas, mint a látvány, amelyet nyüzsgő munkáshadaival, csodálatos gépeivel és máris pezsgő életével az épülő Pentele nyújt.
Mindenesetre különös város. Város, ahol még nem született senki, nem halt meg senki, város, ahol nem zajlott le emlékezetes csata, sem konferencia, város, amelyhez semmiféle történelmi esemény nem fűződik, mégis nevezetes, híres város. Nevezetes arról, hogy nem volt, hanem LETT, VAN és LESZ, örök dicsőségére azoknak, akik teremtő munkájukkal építették, és a hála térképre varázsolt jeleként azok iránt, akik lehetővé tették, hogy felépüljön.
Sándor Jolán egy a sok-sok ezer közül. Pápa mellett dolgozott egy háztartásban, onnan jött Pentelére, amelyet - mint mondja -, szülővárosának érez. A város viszont - ha beszélni tudna - nyilván kijelentené, hogy egyik alapítójának érzi Sándor Jolánt, s nem ok nélkül. A fiatal lány gépkezelő brigádot vezet, s mellékesen egy egészségügyi tanfolyamot is elvégzett. Egyébként menyasszony, s a vőlegénye is Pentelét építi: menyasszonya és Pentele kedvéért ugrott ki a pesti tűzoltók uniformisából.
Pillanatfelvétel az épülő városból.
Lement egy költő Dunapentelére, mert tudta, hogy igazán jó verset Penteiéről nem írhat, ha nem látta a maga két szemével, hogyan épül a Dunai Vasmű. Lement hát a költő, persze nagyon szívesen fogadták s ő meg is hálálta a szíves fogadtatást: elővette húszoldalas versét Penteléről és felolvasta.
Mindenesetre újszerű felfogása az élménygyűjtésnek. Megírni otthon a művet s aztán levinni a helyszínre megvizsgálni, hogy stimmel-e?
Lement egy DISZ-ifjú Dunapentelére, mert tudta hogy ha jó színdarabot akar írni a Dunai Vasmű építéséről, ott kell élnie egy ideig Pentele építői között.
- Színművet akarok írni - mondta - szeretnék itt három napig nézelődni.
- Nem lesz elég - mondták neki - ha meg akarod ismerni az itteni életet, állj be három hónapra dolgozni!
- Hol van nekem annyi időm! - sóhajtotta az ifjú és már a következő vonattal hazautazott.
Földes Miklós elvtárs, a pentelei építkezés egyik vezető mérnöke kísérte Ludas Matyit bolyongásaiban. A mérnök elvtárs kitűnő kalauz: humora van. Amikor például egy hármas csoport mellett mentünk el, amelynek két tagja csak nézte, hogyan dolgozik a harmadik, kalauzunk megjegyezte:
- ...mert nálunk kérem nem csak látványos épület, de épületes látvány is akad.
Pentelén van - hejh! - sok számos utca, de neve még csak egynek van a sok közül. Ezt az egyet meg is örökítettük, s látható még rajta egy pentelei járókelő, a pentelei járókelők szokásos öltözékében.
Bár az utcák még névtelenek, a házaknak van nevük. Nem mindegyiknek külön, az azonos méretűeknek és azonos jellegűeknek közös nevet adott az építők serege. E nevek a következők: kocka, csont, szekciós és bivaly. A bivaly a legnagyobb, de már nem sokáig, mert épül a bika is. A bika ötemeletes lesz.
Az egyik hatalmas épületet csak nők építik. Képünkön Tevan Zsófia mérnöknő és Csillag Kati, a kőmívesbrigád vezetője látható, akiket rajzolóművészünk a közelükben levő súlyos szerszámok láttára nem mert lerajzolni, s akiket ennek folytán fényképen ábrázolunk.
- Ennek aztán igazán nem szabad lenni!
Ezt a kiáltást halljuk valahonnan a közelből, amikor a kilences kocka felé baktatunk. Hegyezzük a fülünket: itt valahol a Ludast idézik. A hang irányában megyünk s megtaláljuk Deim József kőművesmestert, aki egyik kezében szerszámmal, vödörrel, másik kezét ökölbe szorítva áll a sík mezőn.
- Mi az, aminek nem szabad lenni, Deim elvtárs? - kérdeztük bemutatkozás után.
- A munkaidőm egyharmadrészét elszaladgálom anyagért. Egyik raktárból a másikba, ezért ide, azért oda. Eljöttem a munkahelyemről négy órakor, örülök, ha a munkaidőm végére visszaérek.
Igaza van Deim Józsefnek. Ennek aztán igazán nem szabad lenni.
A márciusi Nemzetközi Nőnap - mint halljuk - nem volt jól előkészítve. Ennek az a magyarázata, hogy az MNDSZ felelős nem ért rá a Nőnapot előkészíteni. Azért nem ért rá, mert mindennap lejött valaki az MNDSZ budapesti központjából a Nőnapot előkészíteni, és az elvtársnőnek a pesti vendéggel kellett foglalkoznia.
Megjelent: Ludas Matyi - 1951. június 14-i számában (8. oldal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése