Végletekig megosztott társadalmunkban április végén Dunaújvárosban is merészelt kiállni pár ember, hogy elmondhassák véleményüket, tapasztalataikat.
Már önmagában az elszomorító, hogy valakinek retorzióktól kell tartani ha részt vesz egy ilyen rendezvényen, pláne ha még felszólalóként még talán kritizálni is merészeli a rendszert. Tudjuk, ismerjük a jelzőket, egyet mindenképpen meg tudok erősíteni, a térre senki nem jött repülővel. Minden mást pedig a kézivezérelt, központi sajtóból megtudhat az olvasó, már persze ha egyáltalán bármiféle tudósítást is közölnek/közöltek.
Mitől volt ez más, mint mondjuk az ötös számú pártkönyv tulajdonosának előadása, aki épp pár nappal korábban tett látogatást a tér egyik másik szegletében? Valós, valódi problémákról beszélnek, amiket már nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni, elbagatellizálni, Sorosra, Gyurcsányra, nyuszira fogni. Pedagógus, munkavállaló, zenész, tanuló... Szavuk reméljük nem hiábavaló.
A felszólalók között ott volt Fábián István, a Dunaújvárosi Széchenyi István Gimnázium egykori igazgatója, jelenleg tanára, pedagógusa, nem mellesleg főnököm, és kollégám volt évekig.
Részlet beszédéből:
A tankötelezettség korhatárát 18 évről leszállították 16-ra, csak azért nem az eredetileg tervezett 15-re, mert az Unióban 16 éves kor alatt tilos gyerekeket dolgoztatni. Csak egyenkönyvekből lehet tanítani, mintha a gyerekek is egyengyerekek lennének. Az, hogy többszöri javítás után is milyen ezek minősége, arról most nem szólnék.
Tavaly átnevezték a középiskolákat, amit eddig szakmunkásképzőnek neveztek, abból szakközépiskola lett, a szakközépiskolából meg szakgimnázium. De ha csak a nevük változott volna meg!
De nem, mást is kell tanítaniuk, mint eddig. A szakközépiskolás egyáltalán nem, a szakgimnazista a négy év alatt egy évig, heti egy órában tanul informatikát. Ma, 2017-ben – mélyen elgondolkodtató.
Földrajzot néhány kivételtől eltekintve sehol sem tanítanak – de hát minek is tudni arról a gyerekeknek, hogy Magyarországon kívül is van élet, esetleg jobb is, mint itthon, a végén még elmennének külföldre dolgozni.
Azt sulykolják, hogy milyen nagy szükség van mérnökökre, műszaki végzettségű emberekre, közben meg a szakgimnáziumban tanuló diákoknak csak egyetlen természettudományos tárgyat tanítanak: vagy fizikát, vagy kémiát, vagy biológiát – azt, amelyik az éppen adott szakmához kell. Így aztán aki ide íratja fiát vagy lányát, az gyermeke 13-14 éves korában nagyjából el is dönti, hogy mi lesz belőle, ha felnő.
Pedig a jelenlegi előrejelzések alapján erősen valószínűsíthető, hogy a ma 14 éves gyerekek 40%-a húsz év múlva olyan szakmában fog dolgozni, amely ma még nem is létezik. Valamikor a rádió-tévé műszerész nagyon jó szakmának számított, ma meg már szinte nincs is szükség rájuk. Ki hallott ezelőtt öt évvel az SSC-kről, ma meg ide keresik a legtöbb embert. És ez csak két példa.
Teljes beszéd itt olvasható:
http://ifabianblogja.blogspot.hu/2017/04/itt-allunk.html
http://ifabianblogja.blogspot.hu/2017/04/itt-allunk.html
Természetesen nem csak oktatásról volt szó, Mezei Zsolt a Dunaferr munkavállalója többek között nem akar skype apuka és nagypapa lenni, de abból is elege van, hogy hallgatni kell.
Nagy Ákos, városunkhoz ezer szállal köthető zeneszerző elég kritikusan fogalmazta meg véleményét, de még mindig szalonképesebben mint újdonsült lovagkeresztesünk szokta...
Végére hagytam, de talán a nap legjobb felszólalója Körösztös Gergőé volt, aki szintén a Széchenyi gimiből érkezett, most fog érettségizni, aztán... csak reméljük, hogy még vissza fog nézni...
Hogy nagy baj van, azt tudjuk már régóta, de tapasztaljuk nap mint nap. Demokratikus ellenszere pedig csak egy van: a választás napján egy X-et kell tenni a szavazólapra. Nem kellenek a kifogások...
Nagy Ákos beszéde:
Végére hagytam, de talán a nap legjobb felszólalója Körösztös Gergőé volt, aki szintén a Széchenyi gimiből érkezett, most fog érettségizni, aztán... csak reméljük, hogy még vissza fog nézni...
Végzős gimnazista vagyok. Úgy állok itt, hogy tudom, néhány hónapon belül elhagyom a várost. És több száz fiatal fogja velem együtt elhagyni. Tanulni, dolgozni, élni fogunk más városokban és más országokban, de azt hiszem, nagyon kevesen fognak visszajönni, ha nem történik érdemi változás. De miért is jönnénk vissza? Egy ajándék Lokálért? Bújócskázni egyet a vaksötét utcán? Beülni a megpuccsolt színházba, vagy a fűtetlen moziba? Bizonytalan munkát vállalni a Vasműben, vagy ha történik valami baj, órákat várni, mire a kórház képes ellátást nyújtani?
Körösztös Gergő teljes beszéde itt elolvasható:
Hogy nagy baj van, azt tudjuk már régóta, de tapasztaljuk nap mint nap. Demokratikus ellenszere pedig csak egy van: a választás napján egy X-et kell tenni a szavazólapra. Nem kellenek a kifogások...
VAGY MARADJON MINDEN ÍGY?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése