110. Sándor András - Sztálinváros XII.

SZTÁLINVÁROS

Tizennégyezernyolcszázan  írták alá ezt a levelet...

ELJÖTT AZ ŐSZ. A hulló falevelek aranyesővel borították el az utakat. A Duna fölött vadludak gágogtak, szél hátán úszó ökörnyálakon didergő pókok menekültek a közeledő tél elől. Felhőfoszlányok csak ritkán tűntek fel az égboltozaton, az ég hidegen, szürkéskéken csillogott. Öreg pentelei parasztok, anyókák csodálkoztak: ritkaság itt az efféle száraz ősz. Elmaradt az eső, elmaradt a tavalyi ősz sara. De fent a falakon már érezte az építő az ősz csípős leheletét. A szél már hidegebb volt és a szállásokon is egycsapásra megjelentek a kályhák, a kályhákban fellobbant a láng.

Szabályosan élt, lélekzett a Város, az új város, a maga új embereivel.

Őszi idők jöttén mindig felébrednek az emberekben a gondolatok, mindig a vizsgálódás korszaka következik. Talán azért, mert közeledik a fagy, mely évezredeken át tétlenségre kárhoztatta az embert, talán azért, mert az elmúlás gondolata és látványa magábaszállásra készteti az embert.

Az új város építői és lakói maguk előtt látták eddig elkészült művüket és eltűnődtek rajta. Törték rajta a fejüket a parasztok: ki hitte volna? Az építők végignéztek az új utcasorokon, a felépült Gépgyár tömör műhelyein és visszaemlékeztek arra az időre, amikor hozzákezdtek, amikor még el sem tudták volna mindezt képzelni. A dal, amely a hármas kockáról és a csillagról szól, immár egy elmúlt korszak dala, hiszen már nem is látszik az a csillag a hármas kocka tetején és a legmagasabb épület immár a víztorony, amely nem sokáig burkolózik tovább állványerdőbe... Megrendülve vetettek számot az elmúlt esztendővel a műszakiak, a mérnökök: többre voltak képesek mint maguk is gondolták volna. A vasöntő is visszagondolt arra, amikor még sajnálta a pénzt nagyobb épülettől, hiszen elég neki egy szoba is... Kis szobácska négy fala után most már hozzászokott a végtelen tér látásához és várta a napot, amikor öntőmester lehet és keze nyomán kitör a kemencéből az izzó vas, az első vas, amely ezen a tájon termett, amióta ember lakja a Duna és a Tisza partjait.

November 7 ez a nap.

Harmincnegyedik születésnapja a világszabadságnak, az új korszak hajnalának. Ezen a napon folyik majd a Vasmű első vasa és első acélja.

Az acél...

Erre a nagy november hetedikére készülve egyre többször jutott az építők eszébe az Acélember. Orosz nyelven: Sztálin.

A magyar történelemnek is legnagyobb alakja Ő. A szakadék széléről rántotta vissza a gúzsbakötött népet. Elvágta a kötelékeket, összetörte a láncokat. Elűzte az ősi ellenséget, diadalra juttatta Dózsa, Rákóczi, Kossuth, Petőfi és a szabadságért halt kommunisták ügyét. Tanította, nevelte, nekünk adta a ma legnagyobb magyarját, Rákosi Mátyást. Tapasztalatokat, mérnököket, gépeket adott és nélküle nem lenne most Vasmű, nem lenne izzó acél, nem lenne új város és nem lenne új ember a Duna szeszélyes, szakadékos partján.

Egy este a mi pusztai emberünk, azaz az új ember levelet írt a szobában. A brigád ott állt és ült körülötte, majdnem mindenki tett hozzá egy-két szót a levélhez. A pártbizottságnak szólt a levél.

"... éppen ezért kérjük a pártbizottságot, továbbítsa kérésünket Rákosi elvtárshoz: azt kérjük, nevezzük el a mi vasművünket Sztálin elvtárs nevéről Sztálin Vasműnek, új városunkat pedig Sztálinvárosnak..."

A motorszerelő megkapta a levelet, azután egy másik ugyanilyen tartalmút, egy harmadikat, a tizediket, a századikat. Népmozgalom bontakozott ki az új városban: november 7-én folyjék a vas és az acél, november 7-én Dunapenteléből Sztálinváros legyen.

Tömve volt azon az estén a magasépítők kultúrháza, a József Attila kultúrház, azon az estén, amikor összegyűltek az építők, hogy megválasszák a küldöttséget, amely elviszi Rákosi elvtársnak a Vasmű építőinek levelét.

Tizennégyezernyolcszázan írták alá ezt a levelet.

Tizenöttagú küldöttség kereste fel Rákosi elvtársat. Erről a nagy napról így számolt be a "Szabad Nép":

Szombaton reggel tizenöttagú dunapentelei küldöttség kereste fel Rákosi elvtársat. Sztahánovisták, brigádvezetők, mérnökök jöttek el ide, volt köztük dolgozó paraszt a faluból, Dísz-tag, segéd- munkásnő. Vaskos kötetet hoztak: a gyár építőinek, a falusiaknak 14.800 aláírását.

"Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista forradalom 34. évfordulóján, épülő nagy művünket és városunkat, Ötéves Tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezhessük el - így hangzik a kérés.

-  A Vasmű minden egyes dolgozója, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk "Sztálin Vasmű", új, szocialista városunk "Sztálinváros" nevet vehesse fel."

A küldöttség óhaját Bojér Béla dunapenteleí sztahánovista kőműves tolmácsolta.

- Régóta a szívünkön viseljük, most végre ki is mondjuk: Mi, akik a nagy Dunai Vasművet, a szocialista várost építjük, azzal a kéréssel fordulunk Rákosi elvtárshoz, hogy Dunapentelét Sztálin elvtársról nevezhessük el, akinek olyan sokat köszönhetünk.

- Nemcsak aláírásokat gyűjtöttünk - folytatja Bojér Béla. - Komoly felajánlásokat is tettünk, vállaltuk, hogy csökkentjük a selejtmunka mennyiségét, hogy komoly megtakarítást érünk el a mély- és a magasépítésnél egyaránt és így 49.215 órát takarítunk meg december végéig.

Úgy épül a gyár, a szocialista város, hogy aki két héttel ezelőtt látta, alig ismerne rá. Nemcsak vasbetonfalak, téglarengeteg emelkedik a földből, százával, ezrével születnek Dunapentelén az újtípusú emberek is. Csak a hazájukat, népüket, pártjukat forrón szerető férfiak és nők képesek ilyen alkotásra. Csak olyan eszme, mint a szocialista Magyarország építése, tudja ilyen nagy tettekre lelkesíteni a munkást. Ilyen emberek küldték ide tizenöt képviselőjüket.

- Vannak komoly hibáink is, tudjuk... - mondja tovább Bojér elvtárs. Érzi ő is, mint a sok ezer aláíró, milyen nagy felelősséget vállal, mikor Sztálin elvtársról akarja elnevezni a Vasmű városát.

- Tegnap felajánlották dolgozóink, hogy békeműszakot rendeznek, Sztálin-műszakot, melynek komoly eredményei születtek - folytatta Bojér elvtárs. - Legjobb brigádunk 517 százalékot, a Borbándi-brigád 360 százalékot teljesített. Női építőbrigádjaink között van olyan, amelyik 237 százalékot, egy másik 215 százalékot ért el.

Ígérjük, hogy méltóak leszünk a nagy névre, melyet üzemünk, városunk büszkén viselni fog.

- Szívesen tolmácsolom a kérést pártunk és a kormány felé - válaszolja Rákosi elvtárs. Nagyon örülök, hogy a dolgozók ilyen egyhangú lelkesedéssel támogatják ezt a helyes kezdeményezést. Valóban megtisztelő, hogy első szocialista városunk a magyar nép nagy barátjának, mindnyájunk szeretett vezérének, Sztálin elvtársnak a nevét viselje. Az elvtársaknak azonban érezniök kell, hogy ez a név kötelez. Kötelez még nagyobb, még fegyelmezettebb munkára. A vasmű minden dolgozója legyen büszke erre a kitüntetésre s tartsa kötelességének, hogy a nagy névhez méltóan, fegyelmezettebben, felelősebben, szocialista hazaszeretettel végezze munkáját. Szeretném, ha elmondanák otthon, hogy ezzel a kérésükkel fokozott kötelezettséget vállaltak az egész dolgozó nép és maga Sztálin elvtárs előtt. Ez a tudat adjon erőt újabb eredményekhez és újabb győzelmekhez.

Rákosi elvtárs lapozgat a kötetben, olvassa:

"Sztálin elvtárs dicső neve zászló lesz kezünkben. Magasra emeljük ezt a zászlót, a magasabb teljesítményért, a jobb minőségért, az anyaggal való takarékosságért, a munkánkat akadályozó ellenség és a maradiság ellen vívott harcunkban. Megfogadjuk városunk megtervezőjének és első építőjének, Rákosi elvtársnak, hogy győzelmi lobogó lesz kezünkben Sztálin elvtárs neve: határidő előtt felépítjük acélvárosunkat!"

Rákosi elvtárs átveszi a Dunai Vasmű építőinek küldöttségétől a leveleket tartalmazó díszalbumot

Az aláírók nevük mellett feltüntették a november 7-re felajánlott nagyobb teljesítményt is. "Tizenkilenc éves vagyok -  írja Forró József. - Szabad és legyőzhetetlen vagyok, mert Sztálin elvtárs vezet és a mi drága Rákosi elvtársunk tanít. A mi 230 százalékunk nem üres ígéret. Harc vállalása ez, ami gyönyörű. Köszönöm a pártnak, hogy a gyár és a város építőjének nevelt. Boldog volnék, ha a vasművet és a várost a mi fényes napunkról, békénk védelmezőjéről, felszabadítónkról, Sztálin elvtársról nevezhetnénk el. Ehhez a névhez hűek leszünk, míg élünk." - "Amikor aláírom a levelet -  írja Plavecz Lajos brigádvezető - a brigád nevében vállalom, hogy teljesítményünket 230 százalékra emeljük. Ezzel támasztom alá kérésünket." - "Ezen alkalommal vállaljuk - fogadja Szabó Imre, a sztahanovista kubikosbrigád vezetője - hogy az öntöde B-csarnokának összes betonozását, valamint a magszárító-kemence betonozását november 4. helyett október 31-re befejezzük. Brigádunkon belül megszilárdítjuk a munkafegyelmet és részt veszünk a Gazda-mozgalomban."

Rákosi elvtárs elbeszélget a küldöttség tagjaival - jórészüket ismeri is már régebbről. A szovjet árokásógép teljesítményéről kérdezi Bonta Józsefet, a Mélyépítő Vállalat főmérnökét. Nagy János, a szerelőbrigád vezetője büszkén jelenti, hogy a három rezsiüzemen már rajta a tető és hogy november 7-re, ahogyan ígérték, öntenek már. A fiatalság munkájáról Horváth László, a sztahanovista betonozóbrigád vezetője számol be. Tizennyolc éves, teljesítménye állandóan 300 százalék fölött van.

- Mennyi a keresete? - kérdezi tőle Rákon elvtárs.

- Kétezer forint havonta.

- Komoly összeg. Akkor bizonyára nősülésre is gondol már?

Horváth elvtárs elpirul, úgy mondja:

- Már meg is történt, Rákosi elvtárs.

Pergel Józsefné, segédmunkás 9 gyermekes családanya ruháján MNDSZ-jelvény díszeleg. Rákosi elvtárs a Vasmű MNDSZ-szervezetéről érdeklődik, majd megkérdi:

- Ugye, nem bánta meg, hogy az építkezéshez jött?

- Nem bántam meg - válaszolja az asszony - szeretek ott dolgozni. Legutóbb takarításra akartak áttenni, de én visszakértem magam a kőművesekhez.

- Nem nehéz magának ez a munka?

- Nem - hangzik a válasz - szívesen dolgozom ott.

- Akkor hívja Pentelére nőismerőseit is. A férfiaknak gyakran nem hisznek a nőmunkások, a nő náluk a legjobb agitátor. Mindenüvé oda kell állítani a nőket.

- Különösen a munkafegyelemre vigyázzanak - mondja Rákosi elvtárs, mikor a hiányzásokról esik szó.

- Amit a bányászoknak mondottam, az másoknak is szól: "Lányomnak mondom, menyem is érthet belőle." Amiatt, hogy mindenütt könnyű munkát kapni, nagyon meglazult a fegyelem. Most helyre kell állítani. Egy fegyelmezetlen ember tíznek rontja el a munkáját. Rá lehet mindenkit szoktatni a fegyelemre. Minden egyes ember mellé nem kell ellenőrt állítani, hanem a közhangulat legyen olyan, hogy ne tűrje a fegyelmezetlenséget.

Egy órája van már itt a küldöttség, de mintha csak egy perce jöttek volna, úgy tűnik, mikor búcsúznak.

- Támogatom javaslatukat - mondja Rákosi elvtárs és sorra kezetszorít a tizenöttel - és bízom benne, hogy nem maradunk szégyenben Sztálin elvtárs előtt. Sok sikert kívánok. Különösen a nőket támogassák - szól oda Földes elvtársnak. -  Az ifjakat is üdvözlöm. Egyesült erővel állni fogjuk, amit most vállaltunk.

A dunapentelei küldöttség reggel kilenckor jött Rákosi elvtárshoz. Tízkor azzal a tudattal indultak vissza a Vasmű városába, hogy úgy kell dolgozniok, mintha már sztálinvárosiak lennének...

...November 7-én, a Nagy Októberi Forradalom harmincnegyedik évfordulóján nagy nap virradt az új városra, amely valójában maga is ennek a forradalomnak, ennek a csodálatos pétervári estének a gyermeke, amely maga is akkor fogamzott az idők méhében, amikor az Auróra ágyúlövésének hangja végiggyűrűzött a kikötő öble fölött és az emberiség új korszakának harangkondulása volt.

Vörös és nemzetiszínű, tarka zászlódíszben pompázott a Május 1-utca, a Víztoronyról lekerült az állványerdő és tetejére illesztették a névadó Sztálin hatalmas képét. Az iskola, az ideiglenes Tanácsház körül már parkot láthattál, zöldelő fenyőkkel és a sárga falon fekete táblát, ünnepélyes, komoly betűkkel, aranybetűkkel: Sztálinváros Tanácsa.

Farkas Mihály elvtárs ünnepi beszédét tartja

Az utcákon és utakon, az elkészült és féligkész épületek között, az ötemeletesek alatt hömpölygött a nép.

Az Öntödében izzott, lángolt már a koksz a kemencében, lángnyelvek táncoltak a kúpoló-kemence csatornája és az üstök felett, amelyekben az "előmelegítés" céljára meggyújtott fahasábok égtek. Az ívfényes kemencében tüzesen olvadozott az acél, Sztálin Vasmű első acélja.

Az első vas öntése

Hatezer ember zúgása töltötte meg a mechanikai javítóműhelyt, melynek első keretét negyvenegy óra alatt betonozta be a mi új emberünk brigádja. Most már teljesen készen állt a műhely: acélos-szürkén sorakoztak benne a gépek és a gépek között a rengeteg ünneplő, boldog ember.

Farkas Mihály beszélt. Beszéde után még felszólalt Szijjártó Lajos, az építésügyi miniszter, Zsofinyec Mihály, a kohóipari miniszter, Prjevara Ferenc a mechanikai műhely és az Öntöde építésvezetője, L. Szász Antal, régi ismerősünk és felszólalt a vasöntő.

Azután megtelt izgatott, ünnepélyes emberekkel az Öntöde.

A néma csendben csak a daru zúgása hallatszott, amint az üstöt a csatorna alá helyezte.

A vasöntő ott állt a kúpolókemence mellett és intett.

Kezdődik...

A vasöntő kezébe vette a vasrudat, a "dugót" és bontani kezdte a kemence falát, ott, ahol a csatorna kifut az öntőgödör fölé.

Az első győzelem utolsó harca volt ez. Saját kezével vívta meg a parancsnok, ostromolta az utolsó akadályt, amely a kiömlő, izzó, szikrázó vas előtt áll.

Mennyi mindent kellett így legyőzni ahhoz, hogy eddig a pillanatig eljuthasson! Hány falat, hány régről maradt gátat, szokást, rosszindulatú makacsságot kellett áttörni, míg, íme, eljuthatott a kemence faláig!..

S akkor, egy pillanat meghozta a sok küzdelem gyümölcsét. A "dugó" áttörte a kemence falát és megjelent tüzesen, pirosán, majd szinte fehéren, izzón az első csepp vas. Beragyogta a vasöntő arcát, amely egyébként is ragyogott és egy rég várt pillanat boldogságában úszott. Azon a sáros őszi napon, két esztendővel ezelőtt álmodta meg ugyanezen a helyen ezt a képet, amikor még nem borult föléje a betonkeretek és a Hill-födémek sora, hanem csupán a súlyos terhüktől roskadozó, sötét-szürke, permetező fellegek... S a megálmodott kép most valóság, tömör anyaggá változott, itt, keze nyomán előtört és már zuhog is az üstbe Sztálin Vasmű első vasa, ott, a háta mögött pedig a megdöntött ívfényesből vastag sugárban az első acél.

Az első acél öntése

S a nézőkből önfeledten tör fel az "éljen" és rögtön utána annak a neve, akinek ezt az első vasat és az egész Vasművet és az egész életet és jövőt köszöni itt mindenki: Sztáliné. Akinek arcát azon az éjjelen, harmincnégy évvel ezelőtt Lenin mellett az ágyúk torkolattüzének fénye világította meg, az ágyúké, amelyek az új világ indulóját harsogták. Az ágyúké, amelyek az első rést ütötték az imperializmus korhadt falán s ez a rés azóta is egyre jobban szélesedve önti magából a proletárforradalom izzó acélját, az emberszeretet tüzét s elhamvasztja a háború, a gyilkolás világuralomra törő salakját. A kiömlő vas hányja a szikrákat, a tüzes csillagokat és piros fénye ott villog a falra meszelt felíráson: "Ez a mű békemű"!

Zúgva ömlik a vas és az acél és zúg a diadalmi ének, a Béke hadseregének csatakiáltása: "Éljen Sztálin!"

A felvonulás befejeződött.

Holnap új harc kezdődik, a nagy, az igazi: a kohóért, a Martinért, a nagyolvasztóért.

A vasöntő az épülő műhelyek, a mozdonyjavító, a kazánkovácsműhely és az épülő erőmű magasbaszökő, karcsú "bikái" között elnéz a messzeségbe, ahol még szántóföldek húzódnak és a tanyák fái hullajtják levelüket, éppen úgy, mint azon a sáros őszi napon, amikor még semmi sem állt, csak a kivert szemű két radarkészülék.

Ott lesz a nagy mű:

SZTÁLIN VASMŰ

Vége

Sándor András - Sztálinváros

Bevezető

Egy sáros őszi nap

A szél

Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy "kohó" már működik
Az új ember
Sztálinváros

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

109. Sándor András - Sztálinváros XI.

AZ ÚJ EMBER

BEKÖSZÖNTÖTT A NYÁR. A szabadtéri színpad mellett olyan magas a rozs, hogy még lábujjhegyen állva is elbújik benne az ember.

A hangszóróból vidám népdalok hangjait röpíti szét a szél. A fehér városkapun duzzadón lobognak a zászlók.

A "Partizán"-brigád már a filmszínház és a posta alapjait ássa, hozzákezdtek a Párt székházához és a Városi Tanács házához is. Az iskola már öltözködik: szép, vajszínű ruhát kap. Tető alá került az ifjúsági építkezés két háza, a C 4-es és a C 5-ös.

Kint a gyárban is ünnep van: elkészült a mechanikai javítóműhely valamennyi kerete, a "csontváz" már készen van. Még csupán a betongerendákat kellene elkészíteni és néhány gerendát beemelni.

Szombati nap volt. Ilyenkor 11 órakor van vége a munkaidőnek. A sziréna megszólalt és a mechanikai műhely utolsó gerendái hétfőre maradtak. Márpedig hétfőn - az ütemterv szerint - már új szerelési munkákat kellett volna kezdeni.

Azért mindenki vidám volt, csak a mi emberünk lógatta az orrát. Jobban fájt neki ez az elmaradás, mintha otthon a saját házát késették volna el. Ment, nehéz léptekkel az építésvezetőhöz.

Az építésvezető éppen a vasöntővel beszélt telefonon. A vasöntő ugyanis értesítést kapott, hogy másnap, vasárnap reggel kétszáz rohammunkás érkezik Budapestről. A kétszáz rohammunkás egyike volt azoknak a lelkes építőszándékkal útrakelő csoportoknak, amelyek az üzemek és hivatalok dolgozóinak segítségét viszik Pentelére.

A csoport motorja - mint már az első telefonhíradás is jelezte - a DISZ ifjúságának rohamcsapata volt. 

- Oda küldjük ki őket magukhoz mondotta a vasöntő az építésvezető mérnöknek. - Mire tudják használni őket?

- Takarításra válaszolta az építésvezető.

Amikor a mi emberünk megtudta, miről van szó, odaugrott az építésvezető elé.

- Mérnök szaktárs! - mondotta izgatottan. - Ne takarítsanak azok! Befejeztük velük a betonmunkát, beemeltetjük a gerendákat, no! Behozzuk az elmaradást!

Az építésvezető nevetett.

- Ugyan már! Ne beszéljen szamárságokat! Rohammunkásokkal?

A mi emberünk most megint akár késre ment volna.

- Azokkal hát! Mink se tudtuk, amikor elkezdtük, mégis ment!

A mérnök a fejét rázta.

- Én is hazamegyek, egyetlen munkavezető sem lesz itt, nem lehet.

- Hát majd én megmutatom, hogy lehet -  dörmögött a mi emberünk és felhívta a pártbizottságot, a motorszerelőt.

Mi újság a szakmában?

A motorszerelő a másik vonalon beszélt a vasöntővel.

Néhány perc múlva megszületett a döntés.

A kétszáz rohammunkás el fogja végezni a hátralevő betonmunkát és a munkát vezeti a mi emberünk.

Ő, aki azon az őszi napon ott kezdett ásni a két első barakknál, a mai büffénél és étteremnél.

Mert az övéiben bízik az ember. És a mi emberünk édes testvére a vasöntőnek a munkásosztály nagy családjában.

Varga Gyurka a "Partizán"-brigád tagja már 300 százaléknál tart...

Egész vasárnap folyt a munka. Kétszáz rohammunkás egy része kicsit városias, de gyakorlatlanságukat pótolja a lobogó lelkesedés - hordta a folyami kavicsot, a cementet, öntötte a betont, kezelte a vibrátort és mászott a legnyaktörőbb helyeken, a gerendákon.

A DlSZ-fiatalok mindenütt előljártak, végezték a legnehezebb, legveszélyesebb munkát. Lelkesedésük, kitartásuk mindenkire átragadt.

Azon a napon a mi emberünk volt a főépítésvezető, a főmérnök, a munkavezető egyszemélyben. Már reggel brigádokba osztotta az embereket. Rövid vizsgálódás után kiválasztotta a brigádvezetőket és majdnem minden választása a rohammunkások helyeslésével találkozott. A brigádokat a saját brigádja mintájára szervezte meg. Megmutatta, hogyan kell betonozni Ahol valamit nem tudtak, odaszaladt és megmutatta személyesen. Mint egy századparancsnok a harcban, úgy irányította az embereket.

Még sohasem ment olyan jól a munka a mechanikai műhelyben, mint ezen a vasárnapon. Egy munkavezető időközben kimerészkedett és kicsit fennsőbbséges hangon megpróbált beleavatkozni a mi emberünk munkájába. Ez végignézett a munkavezetőn és míg szemét az egyik bezsaluzott gerendán tartotta, odavetette neki:

- Hagyjon békében, menjen haza. Én tudom, mit csinálok! Az darugerenda lesz, annak sokat kell bírni, nekem az a legfontosabb! Érti! 

Folyik a munka a mechanikai műhelyen

- Jó, jó, értem, csak csinálja szaktárs... - motyogta a munkavezető és gyorsan eltűnt.

A mi emberünk jól megtanult betonozni, de vezetni is. Délben már 115 százaléknál tartottak a rohammunkások. A DISZ-titkár (haja a szemébe hullik, az arca szögletes, mintha vasból kovácsolták volna) egész nap legtöbbet dolgozott a csoportban.

Amikor a 115 %-ot elérték, felegyenesedett és - aznap először - megropogtatta a derekát. Pillantása végigjárt csapatának tagjain, a munka izgalmában égő sok fiatal arcon, azután a többieken, mind a kétszázon, akik átvették az ő ifjú csapatának lendületét és végül megállapodott a vezetőn, azon a nyugodt, magabiztos emberen. A tekintetük találkozott.

Este, öt óra ötvenöt perckor már az utolsó gerenda utolsó sarkába öntötték a betont a vasárnapi építők. Akkor jelent meg a vasöntő is.

Az új várost gyakran meglátogatja az Állami Könyvterjesztő Guruló Könyvesboltja

- Öt perc múlva készen vagyunk, elvtárs! - mondotta ragyogó arccal a mi emberünk és még elszaladt egy-két helyre intézkedni.

Pontban hat órakor elhallgattak a gépek és nagyot fújt a kétszáz izzadt, cementporral belepett rohammunkás. Furcsa csend lett.

Nem, ez elképzelhetetlen. Itt kell lenni, őrizni, védeni, építeni, szilárdítani.

- Most már tudom, miért dolgoztam - szólalt meg a mi emberünk.

A vasöntő lopva rápillantott. Úgy érezte, hogy itt mellette is egy felépült mű áll, amelynek értéke legalább akkora, mint a mechanikai javítóműhely betonvázáé - de nem, annál sokkal nagyobb. Az új ember.

A mi emberünk, az új ember, folytatta:

- Az összes keretet mi csináltuk! Az első 41 óráig tartott, az utolsó már 18 óra alatt ment...

A vasöntő elmosolyodott. 

- Most lehet folytatni. Munkaterület van - és széles mozdulattal mutatott a messze elnyúló lapályra. Most kezdünk hozzá a nagyolvasztókhoz, az erőműhöz, lehet betonozni és rekordot dönteni!

A vasöntő meglepetten látta, hogy az új ember a fejét rázza.

- Nem - mondotta határozottan. - Nem. Én már nem megyek tovább betonozni. Itt maradok a mechanikánál. Most még jön a gépek beszerelése, annál is itt akarok lenni. Aztán, ha megindul a műhely, itt maradok valamelyik gépen. Ötven éves vagyok, eddig paraszt voltam, tanulhatok azért most is valamilyen szakmát. Elhozom az asszonyt és a gyerekeket is. Így gondolom...

A vasöntő torka elszorult és eszébe jutott az a ködös, esős, őszi nap, amikor itt még nem volt semmi és talán éppen ezen a helyen állt, térdig süppedve a sárba.

- Felvesszük vasasnak a gyárba - gondolta magában.

Az új ember folytatta: Itt voltam az első kapavágásnál, én már nem válok meg tőle...

A képzőművészeti tanfolyamon az új várossal együtt növekedik az új, népi festőnemzedék is.

 A lemenő nap vörös sugarai ferdén estek az építkezésre és bíborban áztatták az állványokat. A két ember, a vasöntő és a mi egykori pusztai emberünk lassan baktatott a rohammunkások teherautója felé. A rohammunkások pattogó indulót énekeltek. Az ének hömpölygő áradatából ércesen és szárnyalóan vált ki a DISZ-esek hangja. Mint napközben a munkában, most az éneklésben is élenjártak. A DISZ-titkár ott állt a teherautó közepén és ő is énekelt. Arcán az önfeledt éneklés fáradtságot elsimító boldogsága látszott. Az Alföldön, a láthatáron, ahol az ég a földdel ölelkezik, már közeledett az est. Vége a napnak, hogy holnap felvirradjon újra s aranysugarait bőven szórja szét az ember nagy művei fölött.

Munka után...

Folytatás hamarosan!

Sándor András - Sztálinváros

Bevezető

Egy sáros őszi nap

A szél

Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy "kohó" már működik
Az új ember
Sztálinváros

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

108. Sándor András - Sztálinváros X.

EGY "KOHÓ" MÁR MŰKÖDIK

AZ ÉPÍTKEZÉS egyre terebélyesedett. Az egész környék olyan volt már, mint a hangyaboly. Távoli hegyek között utat vágtak markos kubikosok - a Vasműnek. Tasson, festői partvidéken zsilipkamra épült és munkássereg formálta a kikötő nagy betonszekrényeit, amelyek a Dunán úsznak le a pentelei kikötőig. Itt viszont a szovjet exkavátorok, mint őskori szörnyetegek az ember, a diadalmas ember szolgálatában, hordták le a földet, új képet adtak a szigetnek, az öbölnek és készítették a helyet a tassi betonszekrények számára. Egyre több gyár és hivatal kapcsolódott be a Vasmű és a Város építésébe országszerte. A tervezőintézetek egész sora, vasgyárak, elektromos üzemek, asztalosüzemek, furnírgyárak, gépgyárak. Diósgyőr, Csepel, Győr, a budapesti MÁVAG - egymásután kezdték meg a Vasmű gépeinek gyártását. A mi emberünk és brigádja egyre-másra betonozta a mechanikai javítóműhely betonkereteit és országszerte a gyárak egész sorában ezrek és tízezrek dolgoztak azokon a gépeken, amelyeket a mechanikai javítóműhelybe és az öntödébe fognak beszerelni. A mélyépítők küszködtek a laza lösztalajjal és szívósan hódítottak el tőle újabb és újabb darabokat a városi ejtőcső számára, színes lánycsapatok ültették a 60 holdnyi erdősáv zöld csemetéit. Naphosszat sebesen futkostak a transzportőr-szalagok, zakatoltak a csilleszerelvények, zömök árokásógépek ezrek és ezrek munkáját végezték s míg a kordék nyikorogtak, az exkavátorok egyszerre egy kordé földet kaptak fel és egy perc alatt megtöltöttek egy nagy teherautót.

A vasöntő úgy érezte magát, mint egy nagy csata hadvezére.

Tervek összeegyeztetése, ellenőrzés, irányítás és döntés a vitás kérdésekben, bérelszámolási ügyek, munkaverseny, munkahelyek százai, millió és millió forintok sorsa - ez futott össze a vasöntő kezében. Eltörpült most a kedves öntöde, amely egy életen át úgy hozzánőtt a szívéhez. Akkori lénye is eltörpült most a szemében és arra gondolt, minden kényelmesebb volt ennél a roppant felelősségnél, amelyet most két széles válla hordoz. De ki mondta, hogy a szocializmus építése csupa kényelem? Aki a sistergő, izzó ércfolyammal megbirkózott, az megbirkózik a vezetés történelmi feladataival is.

Az ő gondja, hogy a tervek idejében meglegyenek. Sohasem szabad, hogy az építkezés utolérje a részlettervek elkészültét, mert akkor meg kellene állni. Éppen úgy, amikép a kőműves is megáll, ha az adogató nem készíti elé a téglákat. Az ő gondja, hogy, összeegyeztesse a terveket. Hol kell feltölteni a terepet, hol kell földet kiemelni - ez is tőle függ. Hogyan oldanak meg egy problémát, ezen éjszakákon át gondolkozik. A magyar nép négymilliárd forintját bízták a kezére és ő fogához veri alaposan, mint a jó sáfár. Úgy kell gazdálkodni a nép pénzével, hogy annak minden fillérje hasznos befektetés legyen. Harcolnia kell, ha az ellenség úgy rakja le a vízvezetéket, hogy szétnyomja a víz és újra le kell fektetni. Harcolnia kell, ha az ellenség zűrzavart kelt a bérelszámolásnál és a munkások százainak rabolja el az idejét bosszantó utánjárással. Résen kell lennie, ha az ellenség kísérletet tesz, hogy mérget szórjon az építők táplálékába és le kell csapnia, ha valahol bűnös pazarlás folyik.

S eközben a Vasmű, a város épül, növekszik.

Május elsejére már készen van a város első utcája. A négyes utca az, az öt kockával, a pártbizottság utcája. Kizöldült az utcán a fű, a járda mentén tarkállik a virágszőnyeg. Az ötös kocka sarkán pedig ott a tábla: Május 1. útja.

Megérkezett a tavasz. Most kapták meg jutalmukat a nehéz tél hősei.

A város élete immár egy városé. A gyár már valóban gyár. Széles betonút vezet oda és az út mellett az erdősáv csemetéi máris szemmelláthatóan nőttek. Az emberek arca is kiderült, mint a májusi égbolt. A város utcáit nótaszó veri fel: a gépészeti tanfolyam lányai menetelnek rajtuk. Jórészük félénk kis cselédlány volt, amikor idekerült, nem is mert más munkát vállalni, mint takarítást.

Most nézzétek meg őket a gépeken!

Jónás Ica legszívesebben még éjszaka is a gép mellett hálna. Nem volt az a jószág, amelyet jobban szeretett volna, mint ezt a kis betonkeverőt. Ha csak öt percig áll a gép, máris tisztogatja, olajozza, gondozza, valóságos anyai vagy kedvesi szeretettel.

Sándor Jolán az árbocdaruval akkorát emel, hogy megszégyeníti a legerősebb férfit is. Nem a nyers erő a győztes itt, hanem az emberi ész és gondolat, amely szolgájává tette a természet erőit. Sándor Jolán ügyesen irányítja a gépet s a gép szolgál neki, átadja tonnákat emelő erejét.

Éva Margit egésznapos munka után barátaival és barátnőivel az étteremben szórakozott. Megérdemelte: két keze reggeltől estig markolta a betonkeverő kormányát. A sötét égen ragyogtak a csillagok: fekete bársonyon aranyszögek. A "radar"-ba vezető úton végig égtek a lámpák, a város ezer fénytől szikrázott, a hármas kocka tetején pirosán lángolt a nagy, ötágú csillag, amint a nóta mondja róla:

Pentelei hármas kocka de magos,
Tetejibe babám, az a csillag de piros!
Ameddig csak az a csillag fent ragyog,
Addig, hiszem, babám, én a tied maradok...

A másik csillag az állványokkal körülvett tömzsi, kerek víztoronyon izzott fehéren. A Duna felől idesodorta a szellő az akácillatot és Margiték nagyon jól érezték magukat. Szépnek ígérkezett ez az este, olyannak, amilyenről fiatalok mindig ábrándozni szoktak. 

A Május 1 útja

S akkor sápadtan ott termett az asztalnál Tóth Zoltán, a gépfelelős. Ránéztek. Remegő hangon mondotta:

- Lányok! A mechanikai műhely utolsó keretét betonozzák. Az éjszakai műszak áll, mert a gépkezelőt leitatták. Ha még sokáig várnak, megköt a beton és kárbaveszett az egész délutáni munka. Holnap lehet újra kezdeni az egészet. Nem jelentkezik önként valamelyikőtök gépkezelőnek?

Mindnyájan úgy érezték, mintha a kerthelyiség vörös salakjába gyökeredzett volna a lábuk. Éva Margit is.

De ez a mozdulatlanság csak egy pillanatig tartott, vagy tán addig sem. Vannak csodálatos pillanatok, amikor az ifjú évtizedeket él át és emberré érik - s mégis fiatal marad örökre.

Éva Margit felállt.

- Megyek - mondotta röviden, míg a többiek kővé meredve bámultak rá. Az a fiú is.

- Mennem kell - tette hozzá bocsánatkérően a fiú felé és hátrább tolva, a széket, megindult.

Nagy tettek, nagy elhatározások idején mindig vannak, akik elől mennek, akik megindulnak, akiket követnek. S ezek a hősök. A harcban is, mindig kell lenni egynek, aki először ugrik fel a golyózáporban. Éva Margit ilyen volt. Éva Margit, a Magyar Dolgozók Pártjának tagjelöltje, hőssé lett, élenjáró hőssé, kommunistává.

Alig ment néhány lépést, a másik három leány is követte.

- Mi is megyünk!

Éva Margit a betonkeverőgépnél

A fiúk nem tudtak rájuk haragudni. Inkább furcsa érzést észleltek magukon, amilyent még nem tapasztaltak. Mindegyik büszke volt a párjára.

A lányok Éva Margit vezetésével egész éjjel keményen dolgoztak a mi pusztai emberünk mellett, aki immár a gyárépítkezés legjobb betonozó brigádját vezette.

Hajnalban meglátogatta őket Branovics elvtárs, a 11. számú főépítésvezetőség párttitkára és amikor Éva Margitra nézett, nehezen tudott megszólalni. Azért kissé reszelős hangon mégis odaszólt a lánynak, amikor az keverőállásba billentette a puttonyt.

- Még ma add be a tagfelvételi kérelmedet.

Lám, a gyárnak még csak a javítóműhelye készül. De a káderkohó már működik...

Folytatás hamarosan!

Sándor András - Sztálinváros

Bevezető

Egy sáros őszi nap

A szél

Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy "kohó" már működik
Az új ember
Sztálinváros

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

107. Sándor András - Sztálinváros IX.

NEGYVENEGY ÓRA

Haditerv

A MI PUSZTAI EMBERÜNK kint a mechanikai műhelynél küszködött a sárral. Nehéz volt a munka, az embereknek elég volt a maguk mozdulataival törődni, nem sok gondot fordítottak az anyagra. Márpedig minden anyag, ami ide, Pentelére özönlik, az utolsó szem cementig, a nép saját édes tulajdona. Kinek-kinek úgy kell rá vigyáznia, mint önnön szeme fényére. A gumicsizmát a gumigyár munkásai szállították, a téglát az ország különböző részein dolgozó téglagyárak küldik, a vasat Diósgyőr, Csepel, a csöveket az RM csőgyára, a tehergépkocsikat a Csepel autógyár és így tovább.

Közvetve vagy közvetlenül az egész ország, minden dolgozó ember szállítója a Vasműnek. Ezt a gyárat nemcsak a Pentelén dolgozók, hanem Magyarország valamennyi dolgozója építi. A Dunai Vasmű minden magyar munkásnak, dolgozó parasztnak, néphez hű értelmiséginek személyes érdekeltsége.

Akármilyen nehéz tehát a munka a téli hidegben, hóban és sárban, az anyag megóvásával is törődni kell.

Márpedig nagyon sok tégla pusztult.

A mi emberünk is megunta már a fárasztó tapodást a sárban, hozott hát egy japánerre való téglát, lerakta útnak, hogy azon szállítsák a földet. Az egész napi munka után a téglák persze összetörtek. Másnap új téglákat hozott, vagy ezer darabot és estére azt is összetörte.

Hát bizony, így éppen egy kockaházat lehet összetörni két hónap alatt, mert abba 60.000 darab tégla szükségeltetik.

Meglátta ezt az öreg Garancz Pista bácsi és elszömyedt. Arra gondolt, hogy hiába papolunk itt naponta a béke védelméről, ha hadat üzenünk saját magunknak. Felmérte a téglapusztulást és megállapította, hogy egy amerikai légitámadás sem okozott volna nagyobb kárt, mert így éppen öt kockaházra valót törnek össze könnyelműségből. Igen ám, de hogyan mondja ezt meg ennek a vad pusztainak? Az majd ráreccsent, hogy mi köze hozzá és még kést is ránt, ha minden jól megy.

Azért nekidurálta magát, leszállt a kisvasúiról és odament a mi emberünkhöz.

Te, komám, adjál kölcsön, ha tudsz, harminc fillért!

A mi emberünk rátámaszkodott az ásóra, aztán zsebébe nyúlt.

- Azon már ne múljék... 

Átnyújtotta, a harminc fillért. Garancz elvtárs átvette, megköszönte, avval mind a két pénzdarabot elhajította a sárba. A mi emberünk megütközve nézte.

- Hej, bolond vagy?

Garancz Pista bácsi hunyorított.

- Az lehet. De csak akkora, mint te.

- Hogyhogy?

- Csak azt tettem, amit te. Egy darab tégla éppen harminc fillérbe kerül. Te a téglát hajigálod a sárba, én meg az érte járó pénzt. Ennyi a különbség. Így majd csak megyünk valamire!

Garancz elköszönt, a mi emberünk meg összenézett a brigádjával. Ebédidő alatt összeszedték a még ép téglákat és visszavitték a helyükre. Este pedig a mi emberünk már népnevelőbe járt.

Az anyagtakarékosság végett.

Az alapot kiásták, le is betonozták. Következett a mechanikai javítóműhely óriási csontvázának, a betonkereteknek felállítása. Az ácsok bezsaluzták az első keretet, a vasbetonszerelők belül befonták a vasrudak és vashuzalok hálójával. Most már csak a betonozásra volt szükség. Egy ilyen hatalmas keretnek egyetlen vasbetontömbből kell állnia. Egyszerre kell tehát betonozni az egészet. Ha abbahagyják, akkor a beton azon a részen megszárad, megköt és vége az egésznek, lehet kezdeni elölről. Ezek a keretek súlyos darukat fognak tartani, szilárdságukban nem szabad, hogy hiba essék. Egy ilyen keretnek a betonozása a norma szerint 36 óra. Melyik brigád vállalkozik erre az igen nagy erőfeszítéssel járó munkára?

A mi emberünk azóta, hogy Garancz elvtárs olyan szemléletesen megmagyarázta az anyagtakarékosság jelentőségét, maga is azon volt, hogy ilyen elmés népnevelővé váljék. Kicsit nehéz volt neki, már csak azért is, mert aki másokat nevelni akar, annak először magát kell nevelnie.

Márpedig ő ivott, duhajkodott és itt-ott bicskázott is. De egyre jobban kezdte érdekelni az a munka, amit csinált. Most már kíváncsian hallgatta a vasöntő magyarázatát és megértette, hol is tart ő a nagy Vasmű építésében.

Mérsékelni kezdte a duhajságot, de az energia azért feszült benne, a kötekedő természet piszkálta belülről. Hallotta, hogy egy segédmunkásbrigádnak jelentkeznie kell a keret-betonozásra. Jobbról-balról fülébe jutottak a kongresszusi felajánlások hírei is. Mindenki arról beszélt, hogy a DISZ-bizottság létrehozta a Lőwy Sándor-brigád és a "Partizán"-brigád találkozását és a két legjobb brigád a kongresszus tiszteletére szocialista versenyre lépett. Emberünk arra gondolt, hogyha mindenki felajánl, miért éppen ő maradjon a kuckóban? Ő ugyan még sohasem ijedt meg senkitől, még akkor sem, ha az ellenfélnek disznóölő kése volt, hát akkor felajánlásban sem fogják legyűrni. Van ő olyan legény és van ő olyan kommunista, hogy megállja a sarat. Még nem volt párttag, de most már kommunistának mondotta magát, mert itt, a Vasmű építkezésén megszokta, hogy ez a szó: kommunista - vitézséget, keménykötést, erőt jelent.

Megtette a felajánlást és elvállalta a keretet.

A mi emberünk és kis csapata viadalra kelt a természettel, tűzzel, vízzel, elektromossággal, cementtel, fáradtsággal, álommal. De nemcsak ilyen ellenfelekkel kellett viaskodniok. Volt két lábon járó ellenség is, amely (még azt sem érdemli meg, hogy aki) rejtve túr, mint a vakondok, csak túrását látni, de az sokszor igen csúnya túrás. Néhány ilyen multi uraságát szánó kártékony féreg visszatartotta az anyagot. Azt akarta, hogy megkössön valahol a lábakon az a beton és elkéssenek a tervteljesítéssel. Elfogyott a cement. A mi emberünk két hónappal ezelőtt még örült volna, hogy van egy kis cigarettaszünet. De most káromkodott csúnyául, amiért megakasztják a brigád munkáját és tönkreteszik a kongresszusi felajánlást, összekapartatta a kihullott cementet, hogy még egy kevésre való legyen és mindjárt üzent is a pártba. Mikor az utolsó löket betont is beöntötték, akkor érkezett meg a cement. Nem sikerült a túrás, a párt rálépett a féreg nyakára.

Egyegy ilyen betonkeretnek egyhuzamban kell elkészülnie

Negyvenegy óra hosszat betonozott egyhuzamban, mire abbamaradt a zúgás, megállt a gép és csend lett. Öt óra részint ráment a várakozásra, részint a gyakorlatlanság tandíja volt. A zsaludeszkák mindenütt szürke vasbetont rejtettek. A mi emberünknek és társainak ólom volt a lába, alig mozgott az ujja, majd leragadt a szeme. De olyan büszkeség ragyogott az arcukról, amilyen csak győzelmes csata után fogja el az ember gyerekét. Jót aludtak utána, átaludtak egy egész napot. Mire felébredtek, már levették a sárga zsaludeszkákat.

Ez volt az első. Később még nyolc ilyen keretet betonozott be a mi emberünk és az utolsót már 18 óra alatt fejezték be. Azaz 200 százalékra teljesítették a normát, ők építették fel ennek a hatalmas jószágnak, a mechanikai javítóműhelynek a bordáit.

Folytatás hamarosan!

Sándor András - Sztálinváros

Bevezető

Egy sáros őszi nap

A szél

Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy "kohó" már működik
Az új ember
Sztálinváros

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

102. Sándor András - Sztálinváros VIII.

HŐSÖK

MÍG A MECHANIKAI MŰHELY és az öntöde alapjait ássák, lázas ütemben folyik a város építése.

Eljött a tél és a sár nem akart eltakarodni, csak mindig hidegebb lett. Enyhe tél volt, nem igen fagyott, de azért mindig fagypont körül settenkedett a higanyszál teteje. Nem maradt abba az építkezés egy percre sem. öreg kőművesek csodálkoztak: hogyan lehetséges télen építeni ?

A szovjetember megint megmagyarázta, hogyan.

Itt volt, amikor el kellett űzni a rabszolgatartókat, itt volt, amikor ki kellett jelölni a nagy Mű helyét, elvállalta a tervezés legnehezebb részét, gépeket küldött és most segítségünkre sietett, hogy megmutassa, hogyan lehet télen gyorsabban építeni, mint eddig bármikor is csinálták Magyarországon.

Makszimenko, Romanov és Kotov.

Ők jöttek el falazni Pentelére.

Félnap alatt felhúztak egy emeletet. A Ládonyi-brigád majd megszakadt, mégsem tudta utólérni őket.

Bűvészek voltak? Vasból van a szívük, a tüdejük?

Nem. Csupán annyi, hogy lerázták az évszázadok és évtizedek ezernyi megszokásának bilincseit és szabadon, merészen, új dolgokat alkotnak.

Makszimenko egyetlen szerszáma a kanál és ezzel mindent elvégez. Nem aprózza el munkáját sok felesleges mozdulatra, csak a téglákat rakja egymás mellé. Előtte teríti valaki a habarcsot, mellette adogatja valaki a téglát a keze alá és rohanvást nő a fal.

A szovjetember megmutatta a munkafelbontást és a körfalazást.

Így dolgozott Makszimenko Dunapentelén egy hónapig és megtanította a kőművesbrigád-vezetők legjobbjait új módon, szocialista emberhez méltón falat rakni.

Szemlátomást nőttek ki a házak a földből.

Az öt kockával szemben felépült a két "bivaly" és ezzel megszületett az új város első utcája. Igaz, hogy még feneketlen volt a sár ebben az utcában, de már utca volt, két oldalán két sor házzal Emelkedtek az iskola falai is és a "Partizán"-brigád már ásta a C 4-es és a C 5-ös nevű két ház alapjait.

A földet hordó kubikosbrigádok hamarosan megismerkedtek a betonkeveréssel. A házak emeleti- és tetőfödémjei betonból készültek. Zúgtak a betonkeverőgépek és az emberek keze nyomán a legszilárdabb födémek feszültek rá a falakra. Nem volt könnyű a talicskát tolni a feneketlen sárban. Nem volt könnyű a cementeszsákokat cipelni, míg a lábak térdig süllyedtek a felázott talajba. Hideg széf fújt, esett az eső, vagy éppen a hó lepte be a téglarakásokat és csontig hatott a hideg az ujjakba, amikor le kellett söpörni a tégláról a havat.

De nemcsak a természet ellen kellett harcolni.

Dunapentelén számtalan arcvonal alakult, az osztályharc frontjai. A kultúrteremben a jampecek ellen, a munkahelyeken a jobboldali szociáldemokraták és az alattomosan befurakodott kémek ellen, a szállásokon megbúvó lecsúszott urak és kulákok ellen, az irodákon meghúzódó horthysta és korrupt elemek ellen, a műszaki vezetésben támadó ellenség ellen.

Dancs Piroskának hatalmas gépek engedelmeskednek...

A kemény harcosoknak, akik kitartottak, meg is lett a jutalmuk.

A "Partizán"-brigád tagjai fejenként 1400-2000 forintot kerestek havonta. A Lőwy Sándor-brigád, Olajos Dezső és tizenhat ifjúmunkás társa kint a kikötő-szigeten dolgozott a legsúlyosabb körülmények között. Esőben, sárban, hóban vágták a fákat, a kezük meggémberedett, szédültek az éhségtől, mert a konyhán garázdálkodó ellenség megakadályozta az ebéd kiszállítását a szigetre. Hétszámra nem kaptak fizetést; mint kiderült, azért, mert az erdészlakban meghúzódó közönséges tolvajok elsikkasztották a bérüket. Mindez nem riasztotta vissza őket. Segítettek a pártbizottságnak az ellenség leleplezésében, harcoltak és győztek.

Ma a Lőwy Sándor-brigád a Dunai Vasmű építkezésének egyik legjobb ifjúmunkás-brigádja. Teljesítményük állandóan meghaladja a 200 százalékot és keresetük fejenként 1600 forint havonta. Tervük az, hogy a Vasmű felépítése után itt maradnak dolgozni a gyárban.

A Vasmű építői sohasem fogják elfelejteni Csabán Anna önfeláldozó hőstettét. Tél volt, csúszós, fagyos sár. Alappillért betonozott a brigád. Ez úgy történik, hogy egy nagy gödröt ásnak, a gödörben az ácsok bezsaluzzák a leendő pillért, azaz deszkából pontos formát ácsolnak a betonnak. A vasbetonszerelők ezekbe a deszkaformákba, azaz a zsaluzásba beszerelik a gömbvashuzalokat, rudakat és aztán következik a beton beöntése a zsaludeszkák közé. Amikor a beton megkötött, megmerevedett, leveszik a deszkát és készen van a vasbetonpillér. A betonozásnál a brigád egyik tagja bent van a gödörben és simítja vagy vibrátorral tömöríti a pépszerű betonmasszát. A betonkeverőgéptől csillékkel, vagy billenő vastalicskákkal, a nehéz "japáner"-ekkel szállítják a gödör széléig a betont és onnan öntik be. Így dolgoztak Csabán Annáék is. A betonkeverőgép zúgott és a fiúk szaporán táplálták homokkal, folyami kaviccsal, cementtel. A hepehupás talajon, az agyig érő sárban, a csúszós, fagyos földön nehéz volt a munka. Minden erőt meg kellett feszíteni. Délutánra bizony már ólmosodik a láb, fáradt a kar, húzódnak az izmok. A gödörben egy lány dolgozott. A japánert toló fiú egyre nehezebben bírta ezt a nagy erőfeszítést: a japánert megmozdítani, tolni és a gödör szélén megállítani, amikor tele van betonnal és mázsás a súlya...

Anna egy fordulónál szívdobogva nézett a gödör felé és felsikoltott.

A fiú, úgy látszik, megcsúszott, mert nem tudta megállítani a japánért a szokott helyen, a nehéz vastalicska tovább csúszott, már ott volt a gödör szélén...

A fiú kétségbeesetten kapaszkodott bele, de nem tudta visszahúzni és egy nagyot kiáltott. Megrémült, mert tudta, hogy a gödörben egy brigádtársa dolgozik és ha a betonnal telt japáner rázuhan, akkor ő menthetetlenül gyilkosává válik annak a lánynak, aki éppen úgy a jövőjét megalapozni jött ide, mint ő...

Csabán Anna fejében, mint a villám cikázott végig egy egész gondolatsor. És a gondolatsor végén Anna minden izma megfeszült, mint a macska, ugrott a gödörhöz, féllábbal bele is lépett és a lányt kirántotta a dűlő japáner alól.

A saját lábát már nem tudta visszahúzni, az reccsent a japáner kereke alatt és eltörött.

Így mentette meg Csabán Anna egy társának életét. Azóta már Csabán Anna lába is meggyógyult és most még több tapasztalattal, komolyan dolgozik tovább a Vasmű építésén.

Valamikor a múlt rendszerben a kubikosok olyanok voltak, mint a kivert kutyák. Még vonatra sem volt pénzük, talicskájukkal gyalogoltak egyik munkahelyről a másikra. Szállásról senki sem gondoskodott számukra, ott teleltek ki a talicska mellett, munkaalkalomra várva a budapesti Teleki-téren vagy a Haller-piacon.

"Ajkunkon vidáman új nóta csendül..."

Hogyan él L. Szász Antal kubikos Dunapentelén 1951-ben?

A szoba, amelyben brigádjával lakik, szép, tágas, világos helyiség. Négy nagy ablakon ömlik be a fény. Húsz ágy van a szobában, öt-öt egymás fölött és egymással szemben. Középen asztal, székek és egy hosszú pad. Szekrényük is van, azonkívül mindenkinek polca. Munka után lezuhanyozzák magukat a fürdőben, szépen felöltöznek és elmennek bevásárolni a népboltba. Aki akar, az a klubszobába megy olvasni, a másik a barátaival vagy a kedvesével találkozik és sétál egyet a parti erdőkben. A harmadiknak DISZ-gyűlése van. (A DISZ kezdeményezésére esténként a szobákban szépirodalmi olvasókörök is működnek.) A negyediknek táncpróbája. Este nyolc órakor mindnyájan elmennek a moziba, amely a kultúrteremben van. Vannak közöttük, akik röplabdázni járnak mások labdarúgóedzésre. Sokan ping-pongoznak, sakkoznak, könyvankétokra járnak. L. Szász Antalnak egy somogymegyei faluban él a családja. Kéthetenként haza szokott menni feleségéhez és kisgyermekéhez. A múltkoriban a kisfia arra kérte, hogy vigyen neki legközelebb egy triciklit. így aztán L. Szász Antal két hét múlva kénytelen volt felutazni Budapestre, vett egy szép, piros triciklit 200 forintért és a legközelebbi vonattal hazavitte. Volt is otthon öröm! (Ha még néhány hetet vár, megtakaríthatta volna a budapesti utat, mert azóta játék- és díszműárubolt is nyílt Pentelén.)

A zenekar

Ilyen ma egy pentelei kubikos élete. Esténként vidáman szól a zene az étterem kerthelyiségében, ott, ahol azon az esős őszön az első barakkokat építették és ahol azt a hiábavaló kútfúrást végezték. Tágas büffé is van, olyan, mint bármelyik budapesti büffé és még egy étterem a hatos kocka földszintjén. A nagy üzletház most épül, annak az emeletén is étterem lesz.

Folytatás hamarosan!

Sándor András - Sztálinváros

Bevezető

Egy sáros őszi nap

A szél

Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy "kohó" már működik
Az új ember
Sztálinváros

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

98. Sándor András - Sztálinváros VII.

HARC

HIRTELEN NŐTT, toborzott forradalmi seregek sohasem mintaszerű, kész hadseregként indulnak a harcba. Tömegek gondját hordozó vezérek, lángoszlopként világító, tüzes szívek rendezik sorokba a kavargó népet, harcok tüzében edződnek és nőnek harcossá a hívó szóra megmozdult emberek.

Az ember az első sorokban haladók nyomán birokra kel önmagával, a benne levő sok, régen felraktározott szokással, az évszázadok óta kitaposott utakkal, amelyek immár zsákutcába visznek.

Solon, a régi görög bölcs mondotta egy fejedelemnek: "Akárhány csatában győzhetsz, végül mégis vereséget fogsz szenvedni, ha nem győzöd le önmagad." Itt a dunapentelei táborban a vasművet építő minden egyes munkásnak vagy parasztnak előbb vagy utóbb el kell jutnia ennek a bölcsességnek felismeréséhez. De a zászlóvivők, a lelkesítők, a tüzesszívűek segítenek a többieknek és ezeknek az előlhaladóknak a csapata a Párt.

Amikor megérkezett az első transzportőr, ellenségesen és idegenül néztek rá az emberek, akiket szolgálni jött.

A mi emberünk is bizalmatlanul méregette a hosszúnyakú, furcsa jószágot, amely nagy gumi-kerekeken gurul és mindent elszállít a kívánt helyre szürke gumiszalagján. Ugyan mirevaló ez? - kérdezték az öreg kőművesek, tapasztalt építőmunkások. Ösztönösen, megszokottan, magától kondult meg lelkükben a vészharang, egykori munkanélküliekben, akik még jól emlékeztek arra, hogy ha a gép megjelent, piacon kínált, áruba bocsátott két kezük nem kellett senkinek s más cseretárgyuk nem lévén, pusztulásra kárhoztatva, tehetetlenül álltak a kapitalista csere-bere lármás és kegyetlen forgatagában. Hat év sem volt elég, hogy elhiggyék: övék a gép és nekik dolgozik. Csoda-e, hogy annyi évtized után még mindig rájárt az eszük kereke, hogy minden idegszáluk, vérük, izmuk, két kezük áru, melyet eladtak sokszor az ördögnek is az életért és a belőle sarjadzott új életért ? Nem, mondásra bizony nehezen hisz a két keze után élő ember. Sokat mondtak már életében és sokat mondtak már az apjának is, de minden hazugság volt. Gyanakvóan hallgatja a szót és vágyva vágyik az új tapasztalatra.

Megjelent a gép és féltek tőle.

Gondolták: mégis csak az a biztos, ha hosszú láncban kézről kézre adogatjuk a téglát a tetőre. Mégis csak az a biztos, ha gyalog felfurikázzuk a betont a födémre. Mégis csak az a biztos, ha lapátról lapátra adagoljuk a földet, mint ősidőktől fogva.

Bizony, a kerék is szívesebben lordul a régi nyomba.

Ám vannak, akik új nyomokat vágnak, vannak kommunisták és egyre többen követik őket az új nyomokban. S ha az új nyom győzedelmeskedik, a régit befújja a por, eltemeti a föld, benövi a fű.

A kommunisták hozzáláttak a transzportőr beigazításához. Felbúgott a gép és megkezdte fáradhatatlan körforgását a szalag. Felment és leesett az első tégla, az első lapát föld, az első kanál beton. Aztán követte a többi.

Egy hét múlva a kereset kis híján mégegyszer annyi volt, mint azelőtt. Emberünk dobogó szívvel nézett az egyheti munkára. Bizony, a földhányások is majdnem mégegyszer akkorák voltak, mint az előző héten. A legutolsó fizetési zacskón még ez a szám állt: 74.36 forint. A mostanin pedig ez: 137.80 forint.

Az elmúlt héten 60 százalékja volt, ezen a héten 110. Vajjon csak a gép tette ezt maga? Nem. A mi emberünknek be kellett vallania, hogy már napok óta nagyobb kedvvel dolgozik. Olyan egy-kettőre megy a munka a transzportőrrel...

S most - most már elhitte, hogy övé a gép. Elhitte, mert a gép segített neki és megnövelte a keresetét.

Ettől kezdve minden egyebet is jobban hitt a népnevelőknek. Mert ha valakiről bebizonyodosott, hogy a színtiszta igazságot mondja, annak mást is, többet is el lehet hinni.

Néhány hét múlva máshova vitték a transzportőrt.

A gép segített neki és megnövelte keresetét...

A mi emberünk káromkodott és azt kiabálta, nem dolgozik transzportőr nélkül.

A transzportőr nélkül, amelyet első találkozásukkor úgy gyűlölt, hogy legszívesebben összetörte volna. Nem is dolgozott, összegyűjtötte a brigádját és cigarettát sodortatott velük. A munkavezető fenyegetőzött.

- Ezt azonnal jelentem és majd meglátja, mit kap!

- Tőlem jelentheti - mordult vissza a mi emberünk. - Nem félek. De transzportőr nélkül nem dolgozunk.

A mi emberünk szabályosan sztrájkba lépett. Eddig paraszt volt, vérében jobbágyőseinek megtört lázadószellemével. Apái is, ő maga is a zirci papok tulajdona volt testestül-lelkestül s míg ott élt a pusztán - ha kapott is földet, az csak öt év, - mást el sem tudott képzelni. De most már hónapok óta munkás volt és csírázott benne a munkás-öntudat. Csakhogy ez a csíra inkább nyesni való vadhajtásként emelte fel a fejét.

Az építésvezetőség kiüzent, hogy ha nem hajlandók dolgozni, hagyják el a területet.

Erre még jobban megsértődött a mi emberünk, a zsebébe nyúlt és megtapogatta a hatalmas bugylibicskát.

- Ez a nyavalyás főmérnök nem kel fel ma este, az hétszentség! Hogy pusztulna el, ahány ganéj úr van a világon!

Avval fogta magát és brigádostul elment a barakkba. Itt megitták estig mind a három demizson bort, amit hazulról hoztak. A mi emberünk kiabált, lármázott és kötődni kezdett. Végül is a többi brigádtag - hasonlóan részegek voltak, csak nem ordítoztak - nagynehezen kivezette. A nevét viszont felírták és már látszott, hogy folytatása lesz a dolognak.

Hazafelé menet dülöngéltek és hangosan énekeltek. A mi emberünk előtt hullámzott, forgott az egész esti Pentele, házainak elnyúló árnyaival, a fényekkel és a piros csillaggal. Kicsit messziről, mintegy vízen át hallott egy megjegyzést: "Borzasztó, mennyi részeg ember van itt Pentelén!" Erre még dühösebb lelt, előkapta a bicskáját és hadonászni kezdett. Éjféltájban feküdt le és másnap délutánig aludt. Nélküle a brigád sem ment ki dolgozni.

Amikor kinyitotta a szemét, tekintete a barakk nagy vekkerjére esett, amely három órát mutatott. Felkelt és nagyot sóhajtott, a dohányos szelencéjét kereste.

A szemben levő ágyon egy tetőfedő ült és lóbázta a lábát, az meg azzal az ürüggyel maradt itthon, hogy elrontotta a gyomrát.

Akkoriban jócskán voltak ilyen kántorai a munka temetésének. A tetőfedő megszólalt:

- Szaki, ma délben magának jött valami cédula.

A sietve gyalult friss deszkaasztalra mutatott, ahol egy sűrűn gépelt, sárga cédula hevert. A mi emberünk megnézte, valóban neki szólt. Az állt rajta, hogy a mai napon hat órára a fegyelmi bizottság elé hívják.

Megmártogatta a fejét hideg vízben és latolgatni kezdte, milyen büntetést is kaphat. Abbahagyta a munkát, részeg volt, ki tudja talán verekedett is, ő bizony nem emlékszik a tegnap estére. De tán csak nem olyan szigorúak az ÜB-ben. Azok is éppen olyan munkásemberek, mint ő, azokkal is megeshetik az ilyesmi. De miért vitték el azt a transzportőrt? Legalább előre szóltak volna!

Hat órakor el is ment a hatos kockába, a földszintre. Várt egy kicsit, aztán behívták. Ott ült a fegyelmi bizottság egy asztal mögött, hárman voltak. Az egyik leány volt, széles, mosolygósképű, a szeme kissé ferde, haja barna. A másik tag, aki középen ült, kis száraz, szemüveges emberke volt, a harmadik pedig komolyképű, magas fiatalember, az egyik pártszervezet titkára.

A fiatal párttitkár kérdezett először.

- Miért hagyta abba az elvtárs a munkát?

A mi emberünk kényelmetlenül feszengett a széken, de azért válaszolt:

- Én nem akartam abbahagyni, úgy küldtek el a munkából.

- De csak akkor küldték el szolt közbe a szemüveges, - amikor már megtagadta a munkát.

- Én csak azt mondtam, hogy addig nem dolgozunk, amíg nincs transzportőr. Addig volt gépünk, akkor hirtelen se szó, se beszéd, elvitték, hát kérdem én, hogyan dolgozzunk akkor.

A fiatal párttitkár megint megszólalt:

- S amíg nem volt transzportőr, hogyan dolgoztak?

A mi emberünk megint izgett-mozgott, köhintett is egyet és megvonta a vállát.

- Hát hogyan. Kínosan. Amikor már van valami jobb, akkor ne menjünk visszafelé.

A lány elmosolyodott és gyorsan jegyezni kezdett. A mi emberünk nagyon rosszul kezdte érezni magát, mert bizonyos volt abban, hogy a lány az ő szavait írja.

A fiatal párttitkár tovább beszélt:

- És arra nem gondolt, hogy másutt is szükség lehet a transzportőrre?

A mi emberünk hallgatott. A párttitkár folytatta:

- Nem a tyúk eszével kell gondolkodni. Tudja, mennyi kárt okozott azzal, hogy a brigádja két napig nem dolgozott? És mit gondol, mi lesz evvel a két nappal? Megfizeti-e ezt valaki magának?

A mi emberünkre úgy hullottak ezek a kérdések, mint a tüzes zápor. Mindegyik szúrt, égetett. Összeszedte minden erejét és most ő válaszolt.

- Megengedem, szak... izé, elvtársak, hogy én bűnös vagyok. De a főmérnök még nagyobb bűnös. Mert ha elviszi a transzportőrt, akkor legalább mondja meg előre. Akkor úgy készül az ember. Nem úgy, mint a régi világban, amikor a munkásnak nem volt szava...

- Miért várja el, hogy a főmérnök ne úgy viselkedjék, mint a régi világban, amikor maga is úgy viselkedik, mint a régi világban?

A mi emberünk válaszolt:

- Azért, mert a főmérnök úriember, intelligens ember, pallérozottabb az esze, mint a magamfajta buta parasztnak.

A fiatal párttitkár arcán felhő suhant végig és arckifejezése valamivel hidegebb lett.

- Ilyet ne mondjon az elvtárs. Mi nem ismerjük azt, hogy buta paraszt. Ezzel úgysem menti, amit csinált. Különben abban igaza van, hogy előre meg kellett volna mondani, vagy nem elvinni a gépet. De abbahagyni a munkát... Tudja maga, mit csinál?

A mi emberünk hallgatott.

- A Truman szekerét tolja. Az örül neki, hogy ilyen öntudatlan magyar munkások is vannak, mint az elvtárs...

Most a lány szólt közbe:

- Tudja az elvtárs kinek építjük a Dunai Vasművet?

A mi emberünk megint köhögött, aztán felelt:

- Hát igen, csak az államnak...

- No és az állam kié?

Erre már hallgatott a mi emberünk, kicsit meg is ijedt, hogy lám, most szemináriumot is tartanak vele. A lány segített.

Séri Gábor, a gyári garázsépítkezés fiatal mérnöke Fazekas Istvánnal, a Viharsarok"-brigád vezetőjével

Az állam a magáé, elvtárs, mindnyájunké. Ha az államon áll bosszút, sajátmagán áll bosszút. Maga dühös volt a főmérnökre és erre adott egy pofont saját magának. Gondolkozzék majd rajta, kik örülnek annak, ha maga pofont kap...

Most a szemüveges vette át a szót.

- Megérdemelné, hogy elbocsássuk. Aki a munkafegyelmet megszegi, annak nincs helye a Dunai Vasműnél. De még ez egyszer eltekintünk tőle és csupán ötven forint bírságot kell fizetnie. Ebben benne van a tegnap esti botrányokozás is.

A mi emberünk izzadt, a kályhát nézte, amelyben lobogott a tűz és valóban tikkasztó forróságot árasztott a kis irodahelyiségben. Aztán felszegte a fejét:

- Én megnyugszom az ítéletben. De akkor a főmérnök se szegje meg a munkafegyelmet! Akkor az is menjen innen, ha nem jól cselekszik! Ne csak a kétkezi munkásembert vegyék elő mindig!

Munka után...

A fiatal párttitkár nevetett.

- Ebben igaza van az elvtársnak. De mi arra kérjük az elvtársat, segítsen a munkafegyelem szorosabbra húzásában. Ha kapkodnak, ha tervszerűtlenül egyik percről a másikra elviszik a gépet, akkor ne sztrájkoljon, hanem harcoljon a gépért. Van pártszervezet, ÜB, műhelybizottság, addig üsse a vasat, amíg ki nem ugrik az igazsága! Mi támogatjuk. Ne féljen a kritikától, mondja meg a véleményét alaposan a műszakiaknak, ha rosszul dolgoznak.

A mi emberünk is nevetett és motyogott valamit. Kis ember vagyok én ahhoz...

A fiatal párttitkár a fejét rázta.

- Nem kis ember maga. Mi mindnyájan magával vagyunk és együtt erősek vagyunk. Ne féljen! A hatalom a magáé!

A mi emberünk hallgatott. A fiatal párttitkár felállt.

Az építkezés is a magáé. Úgy viselje gondját! Még egyszer ne tegyen ilyet.

Nem tudta a mi emberünk, hogyan került ki a hatos kockából. Fájt az ötven forint, de azért örült is, hogy nagyobb baj nem történt. És mindemellett valahogyan jól érezte magát, ő nem erre számított. Azt hitte, hogy alaposan és gorombán "le fogják barnítani". Ehelyett olyan gyöngyén beszéltek vele, mint apa a gyermekével. Sőt. Az ő édesapja sokkal kisebb vétkekért is úgy elverte, hogy három napig érezte utána.

Csöndben, szerényen dolgozott hetekig.

Január vége volt már, amikor újra baj történt a transzportőrrel.

A transzformátorházat, törik-szakad, be kellett fejezni azon a héten. Aznap a födém betonozását kellett elvégezni. Hozzá is kezdett volna a mi emberünk a brigádjával, hanem akkor történt a meglepetés. A főépítésvezető főmérnöknek eszébe jutott, hogy télen nem lehet a betont transzportőrön szállítani, mert megköt a szalagon. Ki is küldte az utasítást. A mi emberünk megint tele lett méreggel. Hát éppen most kell ennek megint ugrálnia! Eszébe jutott a múltkori eset. A munka megtagadásáról szó sem lehet. No de azt sem lehet, hogy japánerekkel huzigálják fel a betont. Először is ma nem lesznek készen vele, másodszor meg veszélyes, hiszen csúszik az állványzat, a zsaluzás, valaki megcsúszik és lezuhan a nehéz vastalicskával a többiek fejére.

Így hát tanácsot tartottak.

A transzportőr az építők legjobb barátja

Arra az eredményre jutottak, hogy a mérnöki utasítást meg kell változtatni. Mert csak gondoljunk bele: a beton nem nézi a naptárt. A betonnak csak az számít, hideg van-e vagy meleg. Meg kell kérdezni, milyen hőmérséklet mellett veszélyes a betont transzportőr-szalagon szállítani, aztán meg kell mérni a hőmérsékletet és ha annál melegebb van, vígan lehet transzportőrrel betonozni, szabály ide, szabály oda. Mégis csak az a fontos, hogy a födém ma készen legyen.

Meg is kérdezték a fiatal mérnököt.

A mérnök levette és megtörölte a szemüvegét s csak azután válaszolt. Homlokát szigorúvá tették az összevont ráncok, de a szeme szeretettel pihent meg rajtuk, örült, hogy bizalommal fordulnak hozzá. Röviden, egyszerűen válaszolt a feltett kérdésre, de a munkások néhány szavából is megértették, hogy velük tart, a szövetségesük. Megmérték a hőmérsékletet. Plusz öt fok volt. Bátran indulhat a transzportőr! Dolgoztak is egész nap, kétszázas keverésű betonnal. Fél ötre, félórával fújás előtt készen is lett a födém.

Munkába indul a "Lőwy Sándor" brigád

Hanem aztán jött a hadd el hadd.

Öt órakor megérkezik ám a főmérnök, nagy sebbel-lobbal, arca vörös a méregtől.

- Ki engedte meg, hogy transzportőrrel betonozzanak?

A mi emberünk elébe állt.

- Én.

- Kicsoda maga?

- A brigádvezető.

A főmérnök végigmérte.

- Csak volt. Az én utasításaimat nem lehet megszegni. Azonnal el van bocsátva.

A mi emberünknek egy pillanatra elszorult a szíve. Hát úgy dobják ki, mint egy kutyát...

De aztán eszébe jutott az a fegyelmi bizottsági ülés. Hiszen ő azt tette, amit az elvtárs tanácsolt. Harcolt. Szembeszállt az utasítással, mert úgy látta, hogy az utasítás rossz. A betonnak semmi baja nem történt, viszont a födém készen lett és ez a fontos. Ezért őt nem küldheti el senki. Ahogyan előtte állt a mérnök, önkénytelenül oldalra nézett, támaszt keresett. Eszébe jutott annak a fiatal elvtársnak a szava: "Mindnyájan együtt nagyon erősek vagyunk..." Most olyan erősen gyúlt ki fejében a lámpa, mint még soha, e szavak fölött: pártszervezet, műhelybizottság...

- Nem megyek. Inkább köszönje meg, hogy megcsináltuk. Mert úgy, ahogyan maga akarta, holnapután sem lett volna készen. Engem a főmérnök szaktárs nem küldhet el.

A vitára sokan gyűltek oda. A főmérnök megzavarodott.

- No, majd elintézem - morogta.

A mi emberünk azért kissé nehéz szívvel feküdt le.

Másnap hangszórón át nyilvánosan megdicsérték.

Érdemes harcolni. Aki győzelmet arat önmaga fölött, azé a végső győzelem.

Munka után a városi könyvtárban

Folytatás hamarosan!

Sándor András - Sztálinváros

Bevezető

Egy sáros őszi nap

A szél

Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy "kohó" már működik
Az új ember
Sztálinváros

Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!


MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>