2014. október 30., csütörtök

PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ

Tiltakozás jelképévé vált

Újabb agyrémmel állt elő kormányunk, igazából szinte az is mindegy, hogy ki lehetett az a lángelme, akinek eszébe juthatott, mint az sokadjára is kiderült, halvány gőzük sincs az egészről, de egy biztos: JÖN AZ INTERNETADÓ

Handabandázó országvezetésünk sokadik magyarázattal áll elő miért is kell ez az egész, a szavazóiknak kell a megnyugtató magyarázat, igaz lassan már ők sem tudhatják most épp hol tart a véget nem érő történet. 

Hiába a hatalmas tüntetés - végre valami ami talán összefogja az emberek többségét - úgy látszik eltántoríthatatlanul jön november 17, amikor várhatóan a gombnyomók többsége meg fogja szavazni.


Az egészen kidolgozatlan "nettó marhaságról" persze csak a bejelentést követően "egyeztettek" az illetékesekkel. 
Varázsmondat, főleg kormánypárti szavazóknak: A SZOLGÁLTATÓK FOGJÁK FIZETNI. Ismerős mondatok? Hát persze, az elmúlt időszakban csak ilyeneket kaptunk. Garancia viszont nincs...


forrás: facebook

Persze aki csak a facebookozó "köcsög liberálisokat", mi több, egyenesen "nemzetárulókat" lát, azzal nagyon nincs miről beszélni, hozzátenném már 300 forintért kiharcolták a népszavazást, sajnos évekkel később - más kérdésekben - ez nem sikerült.

A netadó, illetve "a külföldiek által propagált maszlagos ferdítés" persze újabb felületet ad az ellenségpolitikának, merthogy kormányunk szerint: aki nincs velünk, az ellenünk van. Így lehet újra elővenni Gyurcsányt, Bajnait, és úgy összességében a baloldali kommunista liberálisokat, sőt fizetett hirdetésben uszítani a netadó eltörléséért szervezett tüntetés, illetve szervezője ellen. 
A magyar demokrácia már csak ilyen, vastag bőr, nagy tűrőképesség, hazugságok, felelőtlen ígérgetések, eszetlen költekezések, átláthatatlan ügyletek, nagy mellény, pökhendiség, korrupció... és még sorolhatnám az egyáltalán nem kellemes jelzőket. Nyilván sokan nem így látják, ez egészen természetes, mint ahogy én is leírom a véleményemet így, vagy úgy.

GONDOLKODNI SZABAD

Véleményüket már többen kifejtették, szervezetek, munkacsoportok tiltakoztak a bevezetés előtt álló netadó ellen. Íme néhány hazai példa:
"Látni kell azt, hogy az internetadót nem azért akarja kivetni a kormány, mert annyira hiányzik neki az adóbevétel, hanem hogy ellehetetlenítse a külföldi tulajdonú internetszolgáltatókat. Ha ugyanis áthárítják az adót a felhasználókra, akkor azért fogják majd büntetni őket, ha viszont nem tudják áthárítani, akkor pedig veszteségessé válnak. A külföldi cégek helyére hazai, kormánybarát vagy esetleg állami szolgáltatót fognak állítani, amely hathatós módon ellenőrzi majd az elérhető tartalmakat és a közösségi színtereket. Ez viszont a szabadság és a demokrácia korlátozását jelenti, hiszen ha az emberek nem tudnak szabadon tájékozódni a világ dolgairól, és nem tudják azokat megvitatni egymás között, akkor nem tudnak felelősségteljesen dönteni, és választani a kínálkozó alternatívák közül. Így a demokratikus intézmények még inkább kiürülnek, és apátia lesz úrrá a társadalom nagy részén."
interjú Mellár Tamással
Néhány napja hazánk miniszterelnöke Európa legmodernebb iskolarendszerének létrehozását ígérte. Ezt húzza át egy mozdulattal a minisztere által bejelentett adócsomag egyik eleme, az internetadó...
Az internetadó ötlete átgondolatlan, dilettáns és súlyosan szembemegy a köznevelési törvényt megalkotók szándékával.
Átgondolatlan, mert: - nem veszi figyelembe az ismeretek bővülésének elképesztő iramát. - nem veszi figyelembe, hogy a köz- és felsőoktatásban számtalan információ kizárólag az internet segítségével elérhető. - hazánkat a késő XX. századi információs állapotból, a kora kádári időkbe taszítja vissza.
Dilettáns, mert: - az ebből az adóból beszedni tervezett összeg - a nemzetgazdaság egészét figyelembe véve - elenyésző, hatása nem kimutatható. - környezetkárosító hatásai felmérhetetlenek, az online információáramlás helyét - bizonyosan - átveszi a papíralapú adatközlés. - az ötlet kiagyalói azt gondolják, hogy az idő kereke visszafordítható. Tévednek. Még csak meg sem állítható…
Ahogy a hazai és nemzetközi közvéleményt, úgy az iparág szereplőit is hidegzuhanyként érte a bejelentés a tervezett új adónemről. Különösen annak fényében ért minket váratlanul, hogy az adó tárgya éppen az az internet, amely meggyőződésünk szerint a jövő záloga, a fejlődés szimbóluma: a tudás, a tanulás, a munka, a vállalkozás, a közösségek, a hatékonyság, a kikapcsolódás - egyszóval egy versenyképesebb ország, egy magasabb életminőség alapfeltétele.
internetszolgáltatók levele
... és itt találhatóak a magyar startupok közös közleménye a facebookon

Láthatóan ez egyáltalán nem fogja befolyásolni az újabb adónemek bevezetését, csak azok a kellemetlenkedő újságírók ne lennének....

Hogy mi minden vár még ránk, milyen új, vagy éppenséggel kiterjesztett adónemekkel fogunk még találkozni a közeljövőben, arról itt (is) lehet olvasni. Vagy itt.

Hogy mennyire más világban élünk, mint azt ott a bársonyszékekből és a napról napra nagyobb villákból látszik: Gyermekszegénység: Magyarország borzasztóan teljesít


2014 - MAGYARORSZÁG

Megosztás:

2014. október 26., vasárnap

Nászút XI. - Élményekkel hazafelé



Napra pontosan egy éve indultunk útnak, nagyon vártuk ezt az "álomutazást", és bevallom őszintén azóta is keresem a lehetőséget, hogy újra hajóra szállhassunk. 

Jombet gondos kezei által készített ágydísz
(naponta minimum kétszer, különböző formák)

Utolsó napunk a tengeren, november 3, ekkor futott be hajónk Velencébe, és bár szomorkás, igazi őszi idő fogadott minket, kiélveztük az utazás utolsó perceit is, végignézhettük a velencei lagúnákat, a kis szigeteket.
Az induláskor esti kivilágításban láthattuk, most ha nem is sütött a nap, de így is szép látvány volt.
A nagy bőröndjeinket már az éjjel begyűjtötték a folyosókról, mint a reptereken, kiszállás után kaptuk csak meg, szerencsére épségben hazaért minden kis ajándék, vigyáztak rá.


Velence "kapuja"

Szent Márk tér a hajóról

Kilátás a városra...

Búcsú a nyártól, a jó időtől

Utazásunk tervezése során felkészültünk mindenre, a vonatunk a délelőtti kikötés után csak este indult volna haza, így lett volna időn újra bejárni Velence utcáit, tereit, de köszönhetően a hajón megismert ismerőseinknek, kocsival jutottunk haza, ezúton is köszönjük nekik a lehetőséget, így még a velencei indulás előtt már Székesfehérváron voltunk.
Felejthetetlen napokon voltunk túl, tele élményekkel, és csak bíztunk benne, de tényleg, az időjárás is kegyes volt hozzánk.
Nászutunk után még hetekig követtem hajónk merre jár éppen a nagyvilágban, és rengeteg alkalommal  elkapott a hév újabb, és újabb utazások szervezésével nem egy estém elment.... a kimaradt dubrovniki kirándulásunkat pedig 2014-ben pótoltuk, mint második nászutunk, de ez már egy következő beszámolója lesz.

Costa hajók - és utazások - a nagyvilágban - http://www.costacruise.com/

Hazafelé is végig esett az eső


Első rész: Előzmények
Második rész: Irány Velence
Harmadik rész: Beszállás
Negyedik rész: Costa Fascinosa
Ötödik rész: Bari
Hatodik rész: Katakolon
Hetedik rész: Koktélos köszöntő és vacsora
Nyolcadik rész: Partraszállás Ázsiában
Kilencedik rész: Isztambul
Tizedik rész: Édes semmittevés
Megosztás:

2014. október 22., szerda

Szemelvények Dunaújváros történetéből XXII. - Menekülés a vasfüggöny mögül

SOÓS JÓZSEF

Menekülés a vasfüggöny mögül

Visszaemlékezés a sztálinvárosi '56-os eseményekre

I.
Arra ébredtem, hogy a feleségem rázza a vállamat: - Ébredj! Ébredj! - úgy alszol, mint egy mormota, elkésünk a munkából... Este moziban voltunk, későn feküdtünk le, s így kissé álmosan, késve ébredtünk fel. Sietve, kapkodva öltöztünk, reggeliztünk és rohantunk a buszmegállóhoz, hogy időben beérjünk a munkahelyre.

Lerombolt szovjet emlékmű 1956 októberében

1956. október 24-ét írtunk, Sztálinvárosban (ma Dunaújváros). Feleségem egy építkezési vállalat irodájában statisztikusként dolgozott, én a Vasmű központi laboratóriumának műszerüzemében. Ahogy beérkeztem a munkahelyre, a munkatársak azonnal körülfogtak: - Na, mit szólsz a tegnapi eseményekhez? - szegezték nekem a kérdést, majd további kérdések özönével halmoztak el. Hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Fogalmam sem volt, mihez és miért kell hozzászólni. Kollégáim tudták, hogy jó néhány évet töltöttem el Rákosi Mátyás "értékmegőrző" helyein. ("Legfőbb érték az ember" - hangoztatták a kommunisták - talán ezért őrizgettek bennünket a börtönökben és munkatáborokban?) Azt is tudták, hogy van egy törpeszuper rövidhullámú rádiónk, és hogy rendszeresen hallgatjuk a külföldi adásokat: a Szabad Európát, az Amerika Hangját, a BBC-t és másokat. Minden reggel a munkakezdés előtt tájékoztattam őket a külföldi rádiókban elhangzottakról, ám az említett okok miatt, előző este és aznap reggel be sem kapcsoltuk a rádiót. Ezért válaszolni sem tudtam a kérdéseikre. Miután látták, hogy valóban nem tudom mi történt, egymás szavába vágva sorolták: Pesten kitört a forradalom, tüntetések voltak, a Rádiónál belelőttek a tömegbe... Egész nap az előző napi eseményeket tárgyaltuk, hoztuk-vittük egymásnak a napi híreket. A munka bizony vontatottan ment.


Sztálinváros úgynevezett "szocialista város" volt. Többségében a párthoz lojális, lekáderezett munkások lakták. Hozzám hasonló kommunistaellenes, reakciós börtöntöltelék kevés volt arrafelé. Minket az ávó "delegált" oda, hogy büntetésünk letöltése után rendőri felügyelettel építsük a szocializmust. Ez azt is jelentette, hogy este nem hagyhattuk el a szálláshelyünket, nem járhattunk szórakozóhelyekre, nem mehettünk sehová, ahol csoportos összejövetel volt. A várost is csak rendőrségi engedéllyel hagyhattuk el, vasárnap délelőttönként pedig jelentkezni kellett a rendőrségen, s mindaddig ott tartottak, amíg mise volt a templomban. (1952 október végén kerültem Sztálinvárosba a Dudujka-völgyi kényszermunkatáborból. A rendőri felügyeletet néhány hónap után, a rendőrségi ellenőrzések és a vállalati referenciák alapján megszüntették.)

Dohányárus a Vasmű úton

Jóllehet nálunk napokon át nem történt semmi különös, mégis látni lehetett, hogy mindenki lelkesedik az eseményekért, a többség a rendszer bukását kívánja. Ahogy Pesten felgyorsultak az események, megmozdult Sztálinváros is. Nagygyűlés volt a Béke téren, felvonulás a város utcáin, megalakították a forradalmi bizottságokat, a vasműben megválasztották a munkástanácsokat, s a műszerüzemébe engem is beválasztottak. A felkelők egy csoportja megtámadta a város szélén lévő légvédelmi tüzérlaktanyát. A laktanya kommunista parancsnoka sokáig ellenállt, s ennek bizony sok halott és sebesült lett a következménye, de végül, felsőbb utasításra, a laktanya is átállt a forradalom oldalára.


Amikor a Vörös Hadsereg megtámadta Budapestet, a város forradalmi bizottsága felhívással fordult a lakossághoz: önkéntesek jelentkezését kérte: jelentkezzenek a laktanyáknál fegyverekért, hogy felkészülhessenek a város védelmére, ha azt is orosz támadás érné. Mi is jelentkeztünk, egy baráti társaság a műszerüzemből - feleségeinkkel együtt. Felszereltek bennünket egyenruhával, fegyverekkel, kézigránátokkal, amiket hazavittünk a lakásunkra.
Nem is késett sokáig az orosz támadás. Az Alföldről Dunaföldvárnál jöttek át a tankcsapatok. Délről támadtak, de erős ellenállásba ütköztek. A forradalom oldalára átállt légvédelmi alakulatok gépágyúkkal vették körül a várost, úgy védték a támadókkal szemben. A gépágyúk nemcsak a repülőgépek támadásai ellen voltak kiválóak, hanem a harckocsik ellen is. Városunk így több napig képes volt ellenállni a támadásoknak.
A forradalom történetéből ismerjük a "szocialista város" munkásainak hősies ellenállását, amely bizony nagyon sok halottat, és sok-sok sebesültet produkált. Sajnos korábban a városba telepített kommunista görögök egy éjszaka hátbatámadták a várost védő katonákat. Ennek "eredménye" is több halott és sebesült lett. Ezeket az orvtámadókat a forradalom után Csehszlovákiába telepítették. A sors iróniája, hogy a szovjet hadsereg több napi heves harc után, november 7-én, a "Nagy Októberi Szocialista Forradalom" 39. évfordulóján foglalta el Sztálinvárost. Éjszakára kijárási tilalmat rendeltek el. A legkisebb mozgásra vagy fényre odalőttek.
Mivel lakásunk - egy első emeleti saroklakás - a város főútvonalára nézett, az első éjszakákat a pincében töltöttük. A harmadik éjszaka azonban fent aludtunk, ami majdnem végzetessé vált számunkra. Az előttünk levő téren egy tank őrizte a pártházat. Éjfél után belelőtt ágyúval a lakásunkba. Szerencsénkre a hálószoba és a nappali között levő fal irányában érte találat, s így nem tudta áttörni a külső falat. Ha kissé jobbra csapódik be a lövedék, a hálószobánkat robbantja szét, velünk együtt, ha pedig kissé balra jön a találat, a nappaliban elhelyezett néhány láda kézigránát robbant volna fel. (1990-ben - a forradalom óta először - hazalátogattam, és felkerestem régi lakásunkat, a becsapódás helye még akkor is felismerhető volt. Betömték, bevakolták, de a robbanás helyén más színe van a falnak.)
A híres Rákóczi adót, amely Dunapenteléről sugározta adásait, a műszerüzemünk készítette. Egy Ikarusz busz utánfutóján volt a leadótorony, a buszban az adókészülék a személyzettel. A busz a városban és a város körül állandóan változtatta a helyét, hogy ne tudják bemérni.


Nagyon emlékezetes számomra a rádió 1956. november 7-én, délután 1 óra 53 perckor sugárzott utolsó mondatai:

"A szovjet tankok és légierők támadják Dunapentelét...
A harc változatlan hevességgel továbbra is folyik...
Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk...
- Rákóczi adó, Magyarország -"
utolsó mondatok - 1956.mp3

Az orosz tankok lecövekelték magukat a pártház, a tanácsház, a rendőrség és a vasmű főbejárata előtt, valamint minden nagyobb útkereszteződésnél.
A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkfelhívását a vasmű munkástanácsa nem szavazta meg, de közmegegyezéssel elhatároztuk, hogy sztrájkra buzdítjuk a munkásokat, kértük, hogy vállaljunk szolidaritást a pesti munkatársainkkal.
A következő napokban sokan elmenekültek, főleg azok, akik aktívan részt vettek a forradalomban. Féltek a megtorlástól. Sokat töprengtünk mi is a feleségemmel: Menjünk? Ne menjünk?


szovjet városparancsnok parancsa (1956. november 8.)

 Dunapentele város katonai parancsnokának parancsa (1956. november 12.)

Tagja voltam a munkástanácsnak, lelkesen agitáltam a sztrájk mellett, s aláírásunk ott volt a laktanyában arról, hogy átvettük a fegyvereket és a kézigránátokat. A város vezetősége kihirdette, hogy a fegyvereket be kell szolgáltatni: "Mindenki, akinél fegyver van, vigye vissza a laktanyába, vagy vigye a városháza elé." Attól féltünk, hogy a fegyverek leadásánál lefognak bennünket, ezért egy éjszaka elástuk a Duna-parton egy építkezés csatornázásában.

Üzletház előtti tér 1956 november elején

Sokáig nem történt semmi, a munkát felvettük, a rend kezdett helyreállni. Elérkezett karácsony, jött a hideg tél. Január második felében már hallani lehetett, hogy ezt is, azt is elvitték a pufajkások kihallgatásra. Voltak közöttük munkástanácstagok, és olyanok, akik a laktanyában felfegyverezték magukat. Nekem különösen volt félnivalóm! A káderlapomon nyilvántartották, hogy Rákosiék alatt hosszú éveket töltöttem különböző börtönökben és kényszermunka-táborokban - többek között a Markóban, a Gyorskocsi utcában, Márianosztrán az MZ-n (MZ: magánzárka osztály). Nyilvántartották azt is, hogy a börtönbüntetésemnek az amerikai követséggel való kapcsolatom volt az eredője. Rossz pontként volt följegyezve az is, hogy a II. Magyar Hadsereg katonájaként kint voltam a Don-kanyarban és ott - Uram bocsá'! - egy tűzkeresztet is kiérdemeltem. Ráadásul teljes erőbevetéssel dolgoztam munkahelyemen a forradalom mellett...
A rossz hírek hallatán felvetettem a menekülés kérdését azoknak a munkatársaimnak, akikkel együtt fegyvereztük fel magunkat. Nálunk jöttünk össze a megbeszélésre feleségeinkkel együtt. Mérlegeltük, megtárgyaltuk, mi vár ránk, ha maradunk. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Egy hét gondolkodási időben állapodtunk meg. Egy hét múlva újra nálunk találkoztunk, és megbeszéltük a részleteket. Mivel addigra a nyugati határt az oroszok és az őket kiszolgáló magyar barátaik, az új - pufajkás - karhatalom lezárta, így csak a déli határ, Jugoszlávia jöhetett számításba. Csoportunk egyik tagjának a felesége bolyi volt. Ez a falu a Pécs és Mohács közötti út mentén feküdt, közel a határhoz. A feleség ott született, ott nőtt fel, ismerte jól ezt a határrészt, és szülei '56-ban is ott laktak.

Béke tér

Február 1-jén, pénteken este összecsomagoltunk, és másnap korán reggel találkoztunk a Béke téri buszmegállónál. Megvettük a jegyeket a Pécsen keresztül Mohácsra menő buszra. Amíg az indulásra vártunk, a ma Kanadában élő barátommal a kioszknál megvettük az aznapi újságot. Ahogy az első oldalra rápillantottunk, rémlátomásnak beillő kép tárult elénk. A címlapon nagy betűkkel ez állt: "Lezárták a jugoszláv határt!", és a cikk ismertette a Minisztertanács rendeletét, amely letartóztatást és börtönbüntetést helyezett kilátásba azoknak, akiket ott elkapnak.
- Gyorsan dugd zsebre! - mondta a barátom. - Ha az asszonyok meglátják, azonnal visszafordulnak!
Amikor Rákosiék felépítették a vasfüggönyt, a határtól mintegy 20-25 kilométer széles, úgynevezett határsávot létesítettek, az ott lakókat ellátták határsáv-igazolvánnyal. Ha a kívül lakók be akartak menni a határsávba, a lakóhelyük rendőrségétől erre engedélyt kellett kérni, amit visszatéréskor be kellett szolgáltatni. Ha valaki ennek hiányában utazott a határ közelébe és elfogták, akkor letartóztatták, bíróság elé állították, és öt évig terjedő börtönbüntetést is kiszabhattak rá.
A busz előállt, s mi szépen felszálltunk. Elindultunk az ismeretlenség felé...

II.
Szekszárdon álltunk meg először egy óra pihenésre. A következő hosszabb megálló Pécs volt, a Nádor szálló előtt, ahol közel két órát pihenhettünk. Ezalatt a buszt kitakarították, üzemanyagot vett fel. Szükség volt a pihenésre! A feleségem hathónapos várandós volt, nehezen bírta a busz rázását. Mivel a busz minden helységben megállt, mire Pécsre értünk, jócskán beesteledett. Innen tovább indulva a befelhősödött égboltozatból az eső is megeredt, semmit nem lehetett látni a busz ablakain át. Úgy nyolc óra körül járhatott az idő, amikor a busz ablakából zseblámpafény integetésére lettünk figyelmesek. A fényjelzések előttünk villantak. A busz megállt és két fegyveres rendőr szállt fel. Kérték a határsáv igazolványokat.
Feleségemmel elől, közvetlenül az ajtó mellett ültünk, mögöttünk kettesével a barátaink. Először tőlünk kérték az igazolványt.
- Nekünk csak személyazonossági igazolványunk van, úgy tudjuk megszüntették a határsávot - mondtuk.
- Igen - felelték -, de a mai nappal visszaállították. Hová mennek?
- Dunaszekcsőre, egy barátunk esküvőjére igyekszünk - mondtam. Hirtelen ötlettel Szekcsőt neveztem meg, amely kívül esett a határsávon. S valóban ott lakott egyik munkatársam, akinek a - véletlen összejátszás? - másnap volt az esküvője, amelyre mi is hivatalosak voltunk... De mi nem oda igyekeztünk.
A rendőr nagyot nézett. - Dunaszekcső nem erre van, az Szekszárd alatt a Mohácsra vezető út mellett fekszik - mondta.
- Tudjuk, de Sztálinvárosban azt mondták, hogy még nem megy arra busz. Menjünk le Pécsen keresztül Mohácsra és onnan vissza Szekcsőre.
Hogy a rendőr elhitte-e, amit mondtunk neki, nem tudom. Kinézett az ablakon, s látta, hogyan veri a havaseső az üveget, hallotta, hogyan zörög a busz tetején, majd rápillantott terhes feleségemre és visszaadta az igazolványainkat.
- A határsáv igazolványt kérjük - fordultak a mögöttünk ülő társainkhoz.
- Nincsen, nem tudtuk, hogy kell - mondták.
- Hová mennek?
- Bolyba.
- Kihez?
- Ott lakik egy barátunk - mondtak egy nevet és címet -, taxisofőr. Meghívtak a disznóvágásra.
- Bolyba nem lehet menni, az a határsávban van. Tessék leszállni.
A következő pár szintén: - Nincsen, nem tudtuk, hogy kell.
- Hová mennek?
- Mohácsra, egy gyerekkori barátunkhoz - ők is mondanak egy nevet és címet a hajókikötőben dolgozik. Keresztelő lesz náluk, mi leszünk a keresztszülők.
- Oda nem lehet menni, mert a határsávban van. Kérem szálljanak le.
A negyedik házaspár azt mondta:
- A szüleinkhez megyünk, Bolyba. Van határsáv igazolványunk, de nem hoztuk magunkkal, mert úgy tudtuk, hogy már nem kell.
- De kell - felelte a rendőr és leszállította őket is. Ez a fiatalasszony lett volna a vezetőnk át a határon. Leszállás közben még megsúgta nekünk édesanyja bolyi címét.
Arra nagyon vigyáztunk, nehogy eláruljuk, hogy együvé tartozunk. Lehet, hogy a rendőr gyanút fogott, mivel mind Sztálinvárosból jöttünk és mind a Vasmű műszerüzemében dolgoztunk. Amikor mindenkit igazoltattak - érdekes, hogy rajtunk kívül mindenkinek volt határsáv igazolványa! - a rendőrök is leszálltak és a busz folytatta tovább az útját. Meg kell jegyeznem: ha a rendőröknek eszébe jut a jegyek ellenőrzése is, biztosan lebuktunk volna, hiszen mindannyian Bolyba váltottuk meg a jegyet! Nem volt jegyünk se Mohácsra, se Dunaszekcsőre.
Bolyban leszálltunk és felkerestük a megadott címet. Bekopogtunk az ablakon. Valaki elhúzta a függönyt és mi kértük, hogy engedjenek be minket. Nem lehet, kaptuk a gyors választ. Nem csak szigorú kijárási tilalom van, de börtönbüntetést kaphat, aki beenged valakit éjszakára a házába. Mondtuk, hogy a lányuk barátai vagyunk Sztálinvárosból, s hogy odabent mindent elmondunk. Bent aztán a jó meleg szobában elmeséltünk mindent: mi járatban vagyunk és mi történt a határsáv igazolásnál. Kértük, hogy éjszakára ott maradhassunk, majd reggel a visszafelé menő busszal hazamegyünk. Vezető nélkül, sáros szántóföldeken a hideg, havas téli esőben terhes feleségemmel nem mertük vállalni az utat. Különben is, már az indulás előtt úgy beszéltük meg, hogy szombaton indulunk el, és ha valami akadályba ütközünk, vasárnap visszajövünk és hétfőn bemegyünk dolgozni, mintha mi sem történt volna. Bőséges vacsorát kaptunk és 10-11 óra körül szép tiszta ágyba feküdtünk le a meleg szobában.
Két óra felé járhatott az idő, amikor valaki felébresztett bennünket. Nem akartunk hinni a szemünknek! Sárosan, vizesen, elcsigázottan ott állt az egész társaság, mind, akit a rendőrök leszállítottak a buszról. Egymás szavába vágva mesélték:
- Amikor a busz elment veletek, a rendőrök azt tanácsolták - mivel a busz csak reggel megy visszafelé - ne várjunk ott a hideg esőben, menjünk vissza a legközelebbi faluba. Kopogjunk be a kocsmába és ott várjuk be a holnapi buszt, amivel haza mehetünk. El is indultunk visszafelé. Korom sötét volt, szakadatlanul esett a havaseső és fújt a szél. Vissza- visszanéztünk, s amikor már nem láttuk a rendőröket, letértünk az útról a szántóföldekre. Nagy kört leírva megkerültük őket, s most itt vagyunk.
Levetették a sáros, vizes öltözéket, megvacsoráztak és lefeküdtek ők is. Vacsora közben megbeszéltük, hogy ma már nem indulunk el. Ott töltjük a vasárnapot és kipihenve magunkat, gyalog indulunk neki a határnak. Vasárnap csendes volt a falu. Mi ki sem mozdultunk a szobából, csak ha az udvaron lévő WC-re kellett menni valakinek. Akkor is csak úgy, hogy a háziasszony előbb kiment a kapuhoz, megnézni, nem jár-e valaki az utcán.
Elérkezett az este, az indulás ideje. Megvártuk amíg a falu nyugovóra tért. Elbúcsúztunk a ház asszonyától, megköszöntük a szállást és a szíves vendéglátást. Tudtuk, ha elfognak bennünket, rájuk is börtön vár. Az udvar hátsó részén hagytuk el a portát, s csendben, nesztelenül lopakodtunk kifelé a faluból a kertek alatt. Elől a vezető fiatalasszony férjével, mögöttük mi libasorban. Amikor a határba, a sáros szántóföldekre kiértünk, a műútról bizonyos távolságban haladtunk tovább. Ha az úton egy gépkocsi lámpája feltűnt, azonnal hasra vágódtunk, megvártuk míg elmegy, csak úgy folytattuk tovább utunkat. Néha az oroszok meg a magyar határőrök fellőttek egy-egy világító rakétát, s persze ilyenkor is azonnal lehasaltunk, s lapítottunk a sárban mindaddig, amíg a rakéta világított.
Közben patakhoz értünk. Sekély volt a víz, itt-ott jég fedte. Nem volt széles, de átugrani nem tudtuk. Bottal állapítottuk meg, milyen mély. Mivel én birgerli csizmában voltam, a többiek meg félcipőben vágtak neki az útnak, én cipeltem át őket a hátamon. További pár órás gyaloglás után egy széles, mély mesterséges árokhoz értünk. Szerencsére csak az előző napok esővize gyűlt össze benne, de egymás segítése nélkül nem tudtunk átkelni rajta. Én csúsztam le elsőnek, utánam a Kanadában élő barátom ereszkedett le. Átvittem a vízen, ott a vállamra állva felkapaszkodott. A többiek is mind így jutottak át, s végül engem is felhúztak a gödörből. Az árok déli részén vastag, vasból készült andráskeresztek voltak a földbe betonozva - tankcsapdák. Része lehetett ez a Rákosiék által épített határzárnak, amelyet abban az időben készítettek, amikor Titó még "az imperialisták láncos kutyája" volt.
Mentünk tovább. Egyszercsak kakaskukorékolást hallottunk, amelybe néha egy-egy kutya ugatása is vegyült. Falu közelében lehetünk - állapítottuk meg. De, hogy hol vagyunk, azt a vezetőnk sem tudta. Már régen át kellett volna érnünk a határon. Talán eltévedtünk? - gondoltuk rémülten, de később kiderült, hogy nem. Bolytól délkeleti irányba ez volt a legközelebbi határszakasz. Közben egészen megközelítettük a falut és letelepedtünk egy szénaboglya tövében. Fáradtak és elcsigázottak voltunk. Elhatároztuk, hogy ketten bemennek a faluba és megtudakolják, hol is vagyunk. Sorsot húztunk, hogy eldöntsük kik indulnak a felderítésre. Mielőtt elindultak, várandós feleségem kérte őket, hozzanak egy pohár vizet, mert nagyon szomjas.
Bekopogtak az első házhoz. A felébredt háziak, még mielőtt a barátaink egy szót is szólhattak volna, erélyes hangon, szinte kiabálva utasították el őket:
- Azonnal menjenek el! Nekünk nem szabad éjjel szóbaállni senkivel sem. Börtönt kap, aki idegeneket segít vagy akár csak szóba áll velünk.
- Egy terhes asszony van velünk, egy pohár vizet kér.
- Szó sem lehet róla! Nem adunk! Ha nem mennek el, azonnal hívjuk a rendőrséget.
- Rendben van, elmegyünk. Csak annyit mondjanak meg, hogy hívják ezt a falut?
- Udvar - felelték.
- Akkor jó helyen vagyunk - mondta vezetőnk. - A falut megkerüljük és amikor a túlsó oldalán elérjük az utat, akkor már Jugoszláviában leszünk. A falu utolsó házánál van a határsorompó.
Azonnal elindultunk és egyszer csak elértük a műutat. Észre sem vettük, mikor mentünk át a határon! Itt már a műúton haladtunk. Ahogy világosodni kezdett, bementünk az út mellett álló kukoricaszár boglyához, letelepedtünk a kévékre és megreggeliztünk. Innen jól belátható volt a táj déli irányba. Nem messze tőlünk, gazdasági épületeket fedeztünk fel.
- Nézzétek! - kiáltott fel az egyik társunk. - Az épület tetején vörös csillag van! Biztos, hogy Jugóban vagyunk! Nálunk a forradalom alatt minden vörös csillagot levertek.
Felálltunk és halkan elénekeltük a Himnuszt, majd egy utolsó Istenhozzádot mondtunk Hazánknak: Isten veled Magyarország! Ki tudja, látunk-e még?! Aztán elindultunk az ismeretlenségbe, egy ismeretlen élet felé.
Utóirat: A kádári enyhülés után, amikor fasiszta kóbor "ritterek"-ből külföldre szakadt hazánkfiai lettünk, egyik társunk hazavitte gyermekét bemutatni a nagymamának, felkereste Sztálinvárosban a volt kollégákat is. Elmondták neki, hogy néhány héttel a menekülésünk után, sokáig kerestek bennünket. Keresték a fegyvereket, a kézigránátokat, amit a Duna-parton elástunk.
Ma már azt is tudjuk, hogy azért rendelték el a határzárat, azért állították vissza a határsáv-rendszert, hogy a további meneküléseket megakadályozzák és elkezdhessék a megtorlásokat, a szabadságharcosok összeszedését és kivégzését.
Egy Kossuth-idézettel zárom emlékezésemet, amelyet 1849-ben a szabadságharc elbukása után mondott, de amely gondolat 1956-ra is érvényes:
"Mi harcoltunk, ha nem is győztünk. Ámbár hazánkat nem mentettük meg, de a zsarnokságnak útját álltuk. Majd ha történelmünket megírják, elmondhatják rólunk, hogy ellenálltunk."

forrás:
I. http://www.hhrf.org/rmsz/03okt/031023.htm
II. http://www.hhrf.org/rmsz/03okt/031024.htm

Megosztás:

2014. október 18., szombat

Szemelvények Dunaújváros történetéből XXI. - Jelentkeztünk következő nyáron is

Hetényi István: Jelentkeztünk következő nyáron is


Vági Andor bácsit még a Színházi Élet szerkesztőségéből ismertem, ahová egykori angoltanárom, Géresi tanár úr protezsált. Kis, füstös helyiség volt a szerkesztőség. Hárman voltak a félhományos szobában. Egy elegáns, őszülő férfi unottan nézegette a hiányos öltözetű hölgyekről készített rajzokat és fotókat. A középső asztal mellett kis kopasz emberke rótta a sorokat, és csúsztatta odébb egy szemüveges, festett hajú, erősen kozmetikázott, kiszámíthatatlan korú gépírónőnek. Lívia, - így hívták - egy pillantást vetett rám és Andor bácsira, aki csak ennyit mondott:
- Hoztam egy embert, de már megyek is. Vár a Sára.
Kacsintott, és elviharzott. Tébláboltam a szobában. Leülni hiába is próbáltam volna. Csak három szék volt, és mindegyiken ültek.
- Maga az? - emelte rám álmos tekintetét Lívia, és csépelte tovább az ócska Remingtont.
- Én vagyok - feleltem zavartan.
- Géresi tanár úr küldte? - kérdezte a főnök unott egykedvűséggel.
- Igen.
Előkotorásztam az érettségi bizonyítványomat. Odaadtam.
Belenézett. Hümmögött. Jeles... Ez igen... Na jó. Akkor ugorjon át a trafikba, hozzon egy csomag Coronast.
- Vigye fiam a nyomdába, és adja át Tabányi úrnak ezt a kéziratot.
Múltak a napok. Andor bácsi be-behozott egy-egy cikket, színházi tudósítást, így ment két hétig. Ennyi kellett, hogy megunjam a kifutó szerepet. Felmondtam. zsebrevágtam a keresetemet. A főnök vonogatta a vállát, a kis kopasz mérgelődött, hogy újra neki kell mennie a nyomdába. Lívia megkérdezte:
- És hova fog menni, fiam?
- Pénzt keresni. - Hozzá akartam tenni, hogy anyám, de inkább elhallgattam.
- Van már helye?
- Persze, hogy van.
Tordai Jóskáéknál volt helyem. Ágyrajáró voltam, szegény, de kínosan tiszta családnál. Tőlük indultam másnap a bankba, az Arany János utcába.
Rejtelmes hely volt a bank. Két kis szoba. És pénz sehol.
- Mende, Reiter - mutatkoztak be a tulajdonosok. Elegánsak voltak, kiegyensúlyozottak, jól szituált polgárok benyomását keltették. A bútorzat éppúgy, mint a két csinos nő, akik folyton kutattak a papírok között.
A bizonyítvány megtette hatását. Máris leültettek egy íróasztalhoz. De nem tartott sokáig. Itt is elkezdődött.
- Ugorjon át a trafikba, aztán a papírboltba, újságért, szendvicsért.
Közben figyeltem, hogy csinálják a pénzt, de nem jöttem rá.
Eltelt három hét, amikor Reiter úr egy paksamétát adott át azzal, hogy vigyem el Mende úrnak a tőzsdepalotába. Tudtam, mi a tőzsde, de hogy hol van, azt nem. Messze esett a Mester utcától, ahová iskolába jártam.
Mire odaértem s lihegtem fölfelé a lépcsőkön, már zártak. Vitatkozó, bosszankodó, nevetgélő tőzsdések, alkuszok nyüzsögtek, köztük Mende úr.
Dühösen rontott nekem.
- Most kellett csak jönnie, zárás után, mikor felment a Rimamurányi meg a Salgó részvények árfolyama? Most mit kezdek velük? - Lusta, trehány senkinek mondott el, aki miatt 25 ezer pengőtől esett a cég.
- Mikor küldték magát?
- Nem is tudom. Nem néztem az órát.
- Miért nem nézte?
- Mert nincs.
Az utcán találtam magam. Egyszercsak hallom ám Andor bácsi hangját. Egy csinos nő csimpaszkodott a karján.
- Na mi van, öcsi?
- Lehúzták a rolót.
- Úgy kell neked. Nem volt jó a Színházi Élet. De ha gondolod ...
- Nem gondolok én semmit.
- Várj, adok neked valamit. Kis bőrkötésű könyv volt, Tengerparti kaland a címe. Megköszöntem, zsebrevágtam.
Csavarogtam. Nyárvégi verőfény húzott kusza árnyakat a Lánchíd alatt. Fölballagtam a várba, néztem a Halászbástyáról a ködbevesző várost.
Este összecsomagoltam, és az utolsó vonattal hazautaztam Ercsibe. Az úton kiolvastam a Tengerparti kalandot, melynek a címlapján ezt állt: Írta Vági Andor.
Aznap éjjel a tengerről, füstös csapszékekről és részeg matrózokról álmodtam.
Pár napot lazítottam, és jelentkeztem az Ercsi Cukorgyárban dolgozni. Akkoriban úgy hívták, hogy Zuckerfabrik Actiengesellschaft in Komitate Fejér. Fölvettek ideiglenes kisegítő irodai alkalmazottnak.
Háború. Béke. Múltak az évek. 1948-ban miénk lett a gyár. Bérosztályon, üzemi könyvelésen, értékkönyvelésen, végül a pénzügyi osztályon dolgoztam.

épül a Vasmű út

Ezerkilencszázötvenkettőben két teherautóval mentünk "Sztálinvárost építeni", így mondtuk. Lobogtak a zászlók s fújtuk harsányan:
Sződd a selymet, elvtárs,
selyemből lobogót...
Kikerül a zászló a víztoronyra

Nagy gödrök, árkok, téglarakások szerteszét. Szitált az eső, délutánra bokáig ért a sár, raktuk a téglát. Horzsolta a kezünket. Már nem volt kedvünk énekelni.
Azért jelentkeztünk a következő nyáron is. Akkor már álltak a Sztálin úti házak. Elkészült a társadalmi munkában épült Béke-ház.

Vasmű út - építkezés

A Sztálin úton kisvonat zakatolva húzta a téglával, sóderral megrakott csilléket. Nagy tömeg nyüzsgött a Béke téren, a Késdobáló előtt. Ott volt a gyülekező. Kordélyosok baktattak a Déliváros felé a telepre. Minden élt, mozgott, s volt valami felemelő abban, amit az emberek itt csináltak.
Évről évre megfordultam itt, érdekelt az épülő város. Akadtak már jó cimborák is: Beniczky Jóska, S. Hegedűs Lajos, Thomai Pista, Nasta Imre és még sokan mások.


Adonyba jártunk propagandista továbbképzésre. Ott hallottam 1955 végén, hogy revizort keresnek a városi tanácshoz. Első főnököm Takács Jenő volt, a város- és községgazdálkodási osztály vezetője. Pár hónapra rá a revizort átszervezték a pénzügyi osztályhoz. Nehéz idő volt. Az építkezések üteme erősen visszaesett. Félig kész létesítmények, vakolatlan épületek, se gáz, se távfűtés. A Tüzéptelepre, mely a Dózpa György út és a Szórád Márton út sarkán volt, még tehervonatok jártak. Átellenben volt a szűrőállomás barakképülete, s mögötte, végig a Béke térig barakkok. Hosszú, hodályszerű barakkban volt a József Attila Kultúrotthon. Valójában alacsony, füstös, piszkos épület. Kis színpadán már csak egy jazz zenekar hangoskodott, szakszofon sírta Dele az éjszakába: "Csupa könny a szobám", meg hogy "Gyere, ülj, kedves mellém, mielőtt még elmennél".

Kultúrotthon

Később, mint közvetlen munkatárs, dolgoztam Tapolczai Jenő tanácselnök mellett. Gyorsan és sokat kellett dolgozni, sok volt a gond, probléma és feladat. A partomlás, a barakktáborok felszámolása, a leállított építkezések folytatása, a Ságvári városrész házainak bevakolása, a gáz- és távfűtési hálózat bővítése, a nők foglalkoztatása érdekében könnyűipari üzemek létesítése folyamatos, céltudatos munkával valósult meg. Sokszor kezdtük reggel hatkor és fejeztük be este kilenckor a napot. Honnét volt ereje mindezen felül fogadni delegációkat, mindig vidámnak lenni, s bedobni "az évszázad viccét"? Ki emlékszik ma már a Dózsa György úti középblokk üzemre? Helyén a pénzintézetek háza, a Csemege és a Kék Duna Áruház áll. Hol a hírhedt 103-as Italbolt az utca sarkáról és a Késdobáló a Béke térről, s hol vannak, akik ennek a kocsmának az alagsorában az éjszakai órákig ropták fáradhatatlanul a népi táncot? Hol van már a radari és délivárosi barakktábor?

Görbe utca

Erről jut eszembe. Akkor néztem nagyot, amikor sok év után újra találkoztam Vági Andor bácsival, aki akkor már a tanácskirendeltség vezetője volt. Arcán nyomot hagytak, haját hófehérre mosták az évek. Emlékezett rám és a Színházi Életre és még sok mindenre. Akkor, már súlyos beteg volt.
Mesélt.   
A kis Görbe utcai "legénylakás" füstös volt, mint az egykori szerkesztőség. A falon, üveg alatt dedikált fényképek: Honthy Hanna, Fejes Teri, Erdélyi Mici, Türk Berta, Déry Sári. Konyak, cigaretta.
- Tudod, kinek volt a legjobb alakja Pesten? - kérdezte Andor bácsi.
- Kinek?
- Déry Sárinak. És milyen lábai!
Aztán hirtelen átváltott.
- Te, mondd csak, megvan még a Tengerparti kaland? Neked adtam az utolsót.
- Azt hiszem, megvan. Majd elhozom. De csak kölcsönbe...
Sajnos, már nem tudtam odaadni.

Megjelent: Tavasz '75
Megosztás:

2014. október 17., péntek

Szemelvények Dunaújváros történetéből XX. - Hetényi István: Dunaújváros




Hetényi István: DUNAÚJVÁROS


Hol a szél port, füstöt kavar,
virágos parkok és terek
színáradatában ténfereg
sok farmeros, lengőhajú
lány és legény,
itt élek én.

Hol kohók és kémények fölött
vörösbíborban felragyog
a kormos ég, és csillagok
tükröznek a lágy, halkneszű
Duna vizén,
itt élek én.

Hol izzó, szikrázó acélt
lemezzé nyújtanak hengerek,
s csapoláskor zuhog, sistereg,
ömlik a nyersvas és salak,
vibrál a fény,
itt élek én.

Hol suhanc fák friss lombjait
trillás szellők viszik táncba,
S padokon megbékélt öregek
tűnődnek, mi van még hátra?
Fogyó remény...
Itt élek én.

Hol házak ablakszemei
növekvő városra merednek,
s gondot, örömet, szerelmet
ringató napok suhannak
tőlem, s felém,
itt élek én.

Hol köszönök, rámköszönnek,
S kérges kézzel paroláznak,
itt élek én. Hiába várnak
kék tenger, hófödte csúcsok,
élni csak itt, csak itt tudok...

Megjelent a Tavasz '75 kiadványban



Dr. Hetényi István

1920. december elsején történt a csoda, ahogy Õ fogalmazott, a 'születés csodája' Érden. Az Érden töltött kettő és fél évre igazán nem szokott visszaemlékezni későbbi éveiben. Az élete, munkássága, sikerei Ercsihez, azon belül a Cukorgyárhoz kötődtek. Mindig meghitten, kellemes emlékekkel, elismerő szavakkal tudott visszaemlékezni a zárda épületére, a gyerekekre, a suhanó léptű kedvesnővérek tekintetére, a Templom térre, a községi elemi népiskolára, az első tanító nénire, Ábrahámné Drumár Antóniára, vagy Hütter Lipót és Csiki Győző tanító urakra, az ercsi Polgári Iskola 'alma mater'-e. Mindig jó emlékkel gondolt vissza a polgári iskolánk pedagógusaira, akik óriási hivatástudattal végezték munkájukat, külön köszönettel és megemlékezéssel Ercsényi Lajosné Dédes Máriára, aki tökéletes hűséggel örökítette meg 'alma matere' 22 éves történetét.

A katonai szolgálat és a három éves hadifogság után helyezkedett el 1947. október 7-én első munkahelyén, az Ercsi Cukorgyárban. Olyan munkatársakkal hozta össze a sors, akikkel a fronton is együtt harcolt: Filkey Kálmán hadnaggyal, Burlovics János tüzér hadnaggyal és Bánpataki Károly zászlóssal. Mindig hálával gondolt vissza az embert próbáló időkre, az ordas törvények időszakára, Burlovics Jancsi tüzér hadnagyra, aki az életét mentette meg.

1956 februárjában felkérésre váltotta fel az ercsi cukorgyári életet és munkakört az akkor még Sztálinvárosi Tanácsnak hívott köztisztviselői szerepkörre. Munka mellett folyamatosan képezte magát, és így szerzett jogi diplomát és doktorátust a Pécsi Állam- és Jogtudományi Egyetemen. Megalapította, majd vezette a Fejér Megyei Levéltár Dunaújvárosi Levéltárát. A Dunaújvárosi járás és Fejér megyeszerte elismert és közismert személyiség, sokat tett a '60-as és a '70-es években Ercsi és a környező települések: Beloiannisz, Besnyő, Nagykarácsony, Rácalmás és Dunapentele történetének áttekintésében, annak megírásában, az utókor történelmi tájékoztatásában.




Megosztás:

2014. október 13., hétfő

Szemelvények Dunaújváros történetéből XIX. - Öt esztendő



Öt esztendő számadása

Csendes város volt a miénk. De már nem annyira.
A legkülönbözőbb adatokkal lehet bemutatni Dunaújváros fejlődését, de ami a leginkább szembetűnő, és a legkevésbé vesszük észre, hiszen benne élünk e fejlődő városban, az az egyszerű tény, hogy többen sétálunk az utcákon és több utcán sétálunk többen. Olyan városrészekben randalíroznak a gyerekek, amelyek eddig nem voltak, s ott, ahol sokáig az éjszakai műszakból hazatérő zavartalanul pihenhetett, most álmából járművek zaja veri fel.
Már nem annyira csendes ez a város, mint öt évvel ezelőtt.


József Attila Általános Iskola - ma kollégium

Nagyobb a gyerekzsivaj, több a gyerek, a kisebbek kamaszok lettek. Ha egy város él, lakói szaporodnak.
A legutóbbi öt évben 3 ezer 359 gyerek született Dunaújvárosban, majdnem ezerrel több, mint 1961-től 1965-ig. Nőtt a természetes szaporulat és több felnőtt is jött a városba, mint az ezt megelőző öt évben. A városlakók száma 1966-tól 1970 végéig 9 ezer ötvennel nőtt, s 1971 január elsején - a népszámlálás adatai szerint - 48 ezer 580-an éltünk és laktunk Dunaújvárosban.

Hogy éljünk, lakjunk és gyarapodjunk, ahhoz elsősorban dolgoznunk kell. Igen, elsősorban, hiszen tudjuk jól, hogy például a bevándorlókat kifejezetten a munkalehetőség vonzotta a városba. Mivel a vándorlásból eredő különbség 6 ezer 846 új városlakó, s mert a bevándorlóknak csak elenyésző százaléka gyerek, továbbá, mert a régi városlakók közül is gyarapodott a munkaképesek száma; Dunaújvárosnak az utóbbi öt évben legalább hétezer embernek kellett még munkát adnia.
Természetes és szükségszerű, hogy a fenti igény egybeesett a termelés, a szolgáltatás és az ellátás szempontjából létfontosságú üzemek felépítésének igényével. Adatok bizonyítják, hogy ezek az üzemek már megvannak, s hogy ilymódon az utóbbi öt évben Dunaújváros iparosítása alapjaiban befejeződött.

 Dunai Vasmű radiátorgyára

A legnagyobb mértékben kétségtelenül a ma tizenháromezer embert foglalkoztató Dunai Vasmű gazdagodott. Befejeződött többek között a hideghengermű építése több mint másfél milliárd forintért, a földgázelosztó negyven millióba, a tűziónozó 21 millióba, a salakgranuláló 17, az oxigéngyár 6 és fél-, a radiátorgyár 5 és félmillió forintba került. A vasmű állóeszközeinek értéke megközelíti a tíz milliárd forintot. Persze a gazdagodást, a mi gazdagodásunkat jobban jelzi, hogy Dunaújvárosban 1970-ben majdnem tízmilliárd forintnyi termelési értéket állítottunk elő, tehát egy év alatt annyit, mint amennyibe az egész vasmű került. 


 Fésűsfonoda egykori épülete


 26. Állami Építőipari Vállalat

Mivel a Dunai Vasműben az 1970-ben előállított termelési érték összege "csak" 6 milliárd 430 millió forint volt, a többit az évről-évre bővülő és fejlődő más iparágakban, üzemekben termeltük meg. Az építő és építőanyagiparban (a Beton- és Vasbetonipari Művek, a 26. Állami Építőipari Vállalat, a Betonútépítő Vállalat, a Hídépítő Vállalat, Fejér megyei Tanács Építőipari Vállalat (összesen egymilliárd 92 millió forintot, a könnyűiparban (a rekonstruált fésűsfonoda, a papírgyár, a fehérneműgyár, a férfiruhagyár, a nyomda, az új óragyár, a mégújabb kézműipari vállalat) összesen egymilliárd 339 millió forintot, az élelmiszeriparban (a kenyérgyár, a Malomipari Vállalat, a tejüzem, a szíkvízüzem) összesen 177 millió forintot, a helyi tanácsi ipar (a Vegyesipari Vállalat, oz Ingatlankezelő és Városgazdálkodási Vállalat, a Víz- és Csatornaművek, a tervező iroda, a Partfigyelő- és Fenntartó költségvetési üzem) összesen 87 millió forintot, végül az ipari termelőszövetkezetek (az Alkotás, a Székesfehérvári, a Paksi HTSZ, a Népművészeti- és Háziipari Szövetkezet, s a nemrég városunkba települt Bajai Vágás Fémipari KTSZ) összesen több, mint tíz millió forintot.

 Beton- és Vasbetonipari Művek

Van a városnak ezenkívül egy mezőgazdasági termelőszövetkezete is, ahol öt év alatt a termelési érték ötven, és a tagok jövedelme szintén 50 százalékkal nőtt.
Dunaújváros ma 32 ezer ötszáz embernek ad munkát, a foglalkoztatottak száma kereken hatezer háromszázzal több, mint öt évvel ezelőtt. A munkaképes dunaújvárosiak közül (leszámítva a tizenöt éven felüli tanulókat) kétezer kilencszázan nem dolgoznak. E kétezer kilencszáz nem dolgozóból ezer háziasszony, háromszázan a népszámlálás időpontjában munkahelyet változtattak (főként férfiak). A fennmaradó ezerhatszáz nem dolgozó nagyrésze nő, közülük vannak, akik a gyermekgondozási segélyt élvezik, s nem tartják érdemesnek munkát vállalni, vannak, akiknek képzettsége nem megfelelő a kínálkozó munkakörök betöltéséhez, s vannak, akik nem tartják a maguk számára megfelelőnek a betöltetlen munkaköröket.

MOM óragyártó szalagja

Bármilyen furcsán hangzik: hogy a nők teljes foglalkoztatottságát annyi erőfeszítés ellenére sem sikerült megoldani, annak pozitív oldala is van. A lakosság létszámán belül ugyanis egyre nő a nők aránya.
1960-ban a dunaújvárosiaknak 43, 1965-ben 45,5 1970-ben majdnem 50 százaléka volt nő. A nők arányának növekedése és a mai arány lényegében a lakosság stabilizálódását jelenti. Mindemellett a nők foglalkoztatása és egyáltalán a teljes foglalkoztatottság megteremtése az új választás utáni időszak feladata lesz, mégpedig nem kis feladata, hiszen a mai munkaképes dunaújvárosiak közül kétezer kétszázhetven ma még tanuló, a tizenöt éven aluliak száma tizenegyezer ötven, s belőlük is munkaképes lakos lesz néhány év múlva.
Több a munkalehetőség, többet termelünk, stabilizálódik és gyarapodik a lakosság, nőnek a szükségletek. Elsődleges szükséglet tegnap, ma és holnap a munkalehetőség mellett a lakás. Dunaújvárosban öt év alatt összesen 2420 lakást építettünk. Ebből 1095 állami, 695 szövetkezeti, 238 vállalati társas, 140 OTP, és 56 KISZ-lakás. A magánépítők 196 családi házat építettek. Örvendetes tény, hogy míg korábban a lakások többsége egy és másfélszobás volt, az újonnan épült lakások 55 százaléka kétszobás, sok a két és félszobás, és vannak ennél nagyobb lakások is. A 48 580 dunaújvárosi 12 251 lakásban lakik. Míg öt évvel ezelőtt egy lakásra átlagban 4,2 lakos jutott, ma egy lakásban nem egészen négyen laknak. Dunaújvárosban az már természetes, hogy a lakások többsége összkomfortos. Bizonyára kevesen gondolnak arra, hogy a 2420 lakáshoz öt év alatt mi mindent kellett még építeni. Többek között tíz kilométernyi vízvezetéket, plusz egy csáposkutat, negyvenkét kilométernyi villamosvezetéket, hat kilométernyi távfűtő vezetéket, nyolc és fél kilométernyi gázvezetéket, tíz és félkilométernyi csatornát. Több, mint háromezer méternyi csatornát felújítottunk, több, mint félszázezer négyzetméternyi utat és járdát, félmillió négyzetméternyi parkot építettünk.
Az úgynevezett kapcsolódó beruházások az utóbbi öt évben, ezúttal először, lépést tudtak tartani a lakásépítkezés ütemével. Sőt a kereskedelmi létesítmények tekintetében sikerült a lemaradás nagy részét behozni. Csemege áruház épült a Dózsa György úton, ABC áruház a Piac téren, a Castrumban, a Ságvári II. városrészben, a Kertvárosban. A kiskereskedelmi vállalat konkurrenseket kapott, bővítette választékát, és megépítette a régen hiányzó modern bútorraktárt. Bővült a város szolgáltató hálózata. Az Ingatlankezelő- és Városgazdálkodási Vállalat többek között asztalos-kárpitos üzemet építtetett, a vegyesipari vállalat új fodrászüzletet, patyolatfelvevő helyet nyitott a Kertvárosban, s javító műhelyt a Ságvári II. városrészben. A Kertváros, valamint a Barátság városrész egy-egy új postafiókkal is gazdagodott.

Csemege ABC a Dózsa György úton

Piac téri egykori áruház

Javult a városlakók egészségügyi ellátása. Az új üzemi orvosi rendelőkön kívül orvosi rendelőt kapott a Kertváros és a Barátság városrész, s befejezés előtt áll a rendelőintézet rekonstrukciója.
Dunaújváros a fiatalok városa maradt. A negyvennyolcezer-ötszáznyolcvan lakosnak majdnem egynegyede (!) tizenöt éven aluli. 1960-tól 1965 végéig évi átlagban ötszázkét gyerek született. 1966-ban 582, 1967-ben 674, 1968-ban 625, 1969-ben 733, 1970-ben 745. Számukra két bölcsőde és három óvoda épült a Dózsa György úti lakótelepen, a Ságvári II. városrészben és a Kertvárosban, amelyek bizony ennyi gyermeknek a kényszerűségből létesített szükségóvodával együtt is szűkek. Az általános iskolások még mindig délelőtt-délután tanulnak, annak ellenére, hogy a Kertvárosban új nyolctantermes általános iskola épült. A Ságvári II. városrészben létesített modern, tizenháromtantermes szakközépiskola lehetővé teszi, hogy az eddiginél több diák folytassa Dunaújvárosban tanulmányait. Nem létesítmény, mégis szükséges megemlíteni, hogy a Felsőfokú Kohóipari Technikum Műszaki Főiskolává lett, ami a helyi képzés-színvonal növekedését jelzi.


 II. számú Gimnázium és Szakközépiskola, ma Bánki Donát nevét viseli

A városi pártbizottság és a városi tanács a városközpontban felépített modern épületbe költözött, a régi tanácsházban a zeneiskola kapott helyet, a pártbizottság újjáalakított épülete pedig a gyönyörűen berendezett városi könyvtár és múzeum otthona lett.



És van egy új szobrunk. Szimbóluma annak a szellemnek, amelynek nyomán az elmúlt évek e nagyszerű eredményeit elértük. Az új főtéren, a tanácsház és a városi könyvtár között áll. Lenint ábrázolja.

Magunknak csináljuk

Egy várost sohasem a házak, utcák tesznek várossá, hanem az emberek, akik a házakat, az utcákat tartalommal töltik meg. A keret azonban nélkülözhetetlenül hozzá tartozik a tartalomhoz, s ez a keret az, aminek szebbé és célszerűbbé: humánusabbá tételéhez minden egyes városlakónak hozzá kell tennie a magáét. Ezzel már meg is fogalmaztuk az úgynevezett társadalmi munka lényegét - társadalmi, közösségi munkának nevezzük azt a fizikai vagy szellemi erőkifejtést, amit a városlakók tulajdon városukért ajánlanak fel, anyagi ellenszolgáltatás nélkül; így, e társadalmi munkával létrehozott értékek révén anyagi eszközei szabadulnak fel a város közigazgatási szerveinek egyéb városfejlesztési célokra, olyanokra, amelyeket társadalmi munkával semmiképpen nem lehetne elérni.

Séta a városban

A város lakói természetesen egyebet nem ajánlhatnak fel a közös cél érdekében, mint szabadidejük néhány óráját minden esztendőben, s e néhány óra alatt végzett szellemi vagy fizikai munkát. A társadalmi munkával elvégezhető feladatok anyag- és szerszámszükségletét a város vállalatai, intézményei adják, olcsón vagy esetleg teljesen ingyenesen. Ott természetesen, ahol erre szükség van. A gázhálózat-bővítési munkánál például, ami a fejlesztési tervben szerepel, a kivitelező adja az anyagot, esetleg a szerszámot is, ha azonban egy bölcsőde játékszerjavításáról van szó, akkor a munkát elvállaló szocialista brigád a maga üzemétől kér anyagot a munka elvégzéséhez.

Játszótéri hangulat

A városlakók fiatalabb korosztálya jószerivel nem is tudja már, hogy az utcákon, parkokban sétálva lépten-nyomon olyan épületek, létesítmények mellett halad el, amelyeket a városépítés hőskorában társadalmi munkával hoztak létre a város akkor fiatal, ma már koros lakói. A kezdeti években minden különösebb terv nélkül, az éppen szükséges feladatok gyors elvégzésére, spontán módon jelentkeztek a társadalmi munkások, így készült el többek között a Vidám Park az úttörővasúttal, a sétányokkal, parkokkal, így készült el a Duna-parti csónakház, néhány középületrész és lakóház, nem is beszélve arról a fel nem jegyzett, ma már fel sem becsülhető munkamennyiségről, amit az ötvenes évek elején a budapesti nagyüzemekből hétvégeken le-lejáró társadalmi munkások végeztek el a városban, és a gyárépítkezésen.


 A város történetének elmúlt húsz esztendeje alatt évről-évre alakult, változott a társadalmi munkára fordított órák mennyisége, méghozzá egyenletesen növekvő módon, de, ami ennél fontosabb, magától értetődővé, természetessé vált, tömegmozgalommá bővült. Az utóbbi öt esztendőben pedig annyira, hogy szükségessé vált az önkéntesen végzett munka bizonyos adminisztrálása, sőt előzetes megtervezése, beillesztése a várospolitikai tervbe. Ennek a szervezettségnek, előre megtervezettségnek is tulajdonítható, hogy az utóbbi években átlagosan 400 ezer órai munkatömeget adtak a lakók városunknak, s ez körülbelül 2-3 millió forintnyi értéknek felel meg. A számszerűen ki nem mutatható érték azonban ennél sokkal több, hiszen e munkaórákat 7 forintos órabérrel veszik számításba, márpedig a közösségért végzett munka nem csekély része szakmunka, tervezői, szervezői, szellemi munka is. Forintban sőt néha még órában sem értékelhető az a munka, amit a város önkéntes rendőrei, az uszodában orvosi ügyeletet adó orvosok, az öntevékeny művészeti együttesek tagjai (énekesek, táncosok), az itt élő művészek adnak a városnak, s ugyancsak nem lehet statisztikai adatokon lemérni a párt- és közigazgatási funkcionáriusok által a közösségért kötelességükön felül teljesített munkát sem, - túl azonban a kimutathatóságon mindez észrevétlenül a város életének részévé válik ma is, pezsdítő hormonként hatja át a város legszélső zugát is, létezését nem vesszük észre, hiányát azonnal megéreznők.


S ide, ehhez a munkához tartozik az is, amit éppen a társadalmi munka előkészítésével, megtervezésével kapcsolatban évről-évre elvégez egy szűkkörű bizottság - tagjai között gazdasági vezetők, közigazgatási vezetők is vannak - amelyet így hívnak: a Társadalmi Munka Operatív Bizottsága. A városban végzendő társadalmi munkák előkészítésével, koordinálásával, az értéktermelésnek ezt a módját is sikerült az utóbbi években harmonikusan illeszkedő, nélkülözhetetlen részévé tenni a városfejlesztési tervnek.
Igen számottevő ebben a munkában a Hazafias Népfront mozgósító ereje, s különösen a Ságvári városrész, az L-épületek és a Kertváros népfrontkörzeteiben ment igen jól a lakóterület karbantartása, a parkok-lépcsőházak gondozása. S megint csak nem a számok, a statisztikai adatok jellemzőek. hanem az, hogy éppen az aktívabb, okosabban politizáló népfront-aktívák révén mai életünk velejárójának érzik a házkörnyéki társadalmi munkát azok is, akik már nem élnek munkahelyi közösségben, vagy éppen sohasem éltek, - a népfront fontos politikai munkát is végez az öregek, a háziasszonyok körében is. S különösen így van ez, amióta újjászervezték a népfront-nőfelelős hálózatot.


társadalmi munka az óvodában


Lássuk már most, hogy a közelmúltban, az elmúlt néhány évben mit hoztunk létre saját magunknak Dunaújvárosban.
Gázvezelték- és távfűtésépítés, iskolák, óvodák, bölcsődék tatarozása, játszóterek készítése, sportpályák felújítása és létrehozása, járda- és MHSZ-lőtér építés - mindez csak a munkák jellegére, nem pedig mennyiségére jellemző. A mennyiséget a nagyon is szűkén számított forintösszeg jelzi: 1983 és 1968 között például kereken tíz és félmillió forintnyi értéket hozott létre a város lakossága termelő-kenyérkereső munkáján túl.
S nehogy azt higgyük, hogy csak a város belterületén találkozhatunk a társadalmi munka nyomaival, eredményeivel. Évről évre több gondot fordít az operatív bizottság a külterületekre, az Óvárosra is. A múlt évben társadalmi munkával készült el a régóta húzódó útkarbantartás a Gyármegkerülő úton, társadalmi munkával rendeződött a Szórád Márton út és a Vöröshadsereg útja közötti tereprész, járdák épültek az Óvárosban, tovább folytatódott az önként vállalt munka a lőtéren és a kisapostagi repülőtéren, a szigeti kempingben.
S ha az elmúlt év eredményeit nézzük, számszerűen is meghökkentően soknak tűnik az elvégzett munka, akár a városban, akár a vasműben. Több mint félmillió órányi munka volt az 1970. évi összeredmény, s ebből maguk a vasmű dolgozói csaknem kétszázezret teljesítettek. Építőink és közlekedési dolgozóink is kivették részüket a tavalyi önkéntes munkából, s nem haladhatunk el említés nélkül az árvíz idején végzett mentési, szállítási és építési munka mellett.

Útkereszteződés - ma már körforgalom


Ugyancsak nem hagyható szó nélkül a kommunista szombat és vasárnap jelentősége, - csaknem negyvenezer munkaóra tárgyiasult fogható értékké, de majdnem ugyanilyen fogható érték az, amit a munkát vállalók tudati változása jelent: a kommunista szombat-kommunista vasárnap akció összefogta a város lakosságát, kibontotta az emberekben rejlő aktivitást, jószándékot és képességeket. Az 1970-es év mindenképpen azt mutatta, hogy a városlakók nem lakóhelyüknek, hanem otthonuknak, szűkebb hazájuknak érzik Dunaújvárost, - olyan hazának, amiért érdemes dolgozni.

Római városrész - gondozott, tiszta


Szűkebb hazánk, városunk, fejlődésének gyermekbetegségein túlesve józan, megfontolt tervek alapján épül, gyarapodik és terjeszkedik mind anyagi, mind szellemi szempontból. Az a munka, ami ebből a társadalom fölös erejére, kedvére és közösségi érzésére vár, most már nélkülözhetetlen. S nem elsősorban azért, mert az anyagi terhek könnyítését jelenti, hanem azért, mert hozzásegít, hogy egyre jobban kirajzolódjék az ország térképén Dunaújváros jellegzetes arculata, az a rokonszenves arculat, amihez a városkép, a házak, a közterek és utcák éppúgy hozzátartoznak, mint a benne élő, és a holt falakkal élő kapcsolatot teremtő emberek: a városlakók.

kinőtték - IBUSZ előtti parkoló

Sok munka vár ránk, dunaújvárosiakra ebben az évben, s az ezzel egyidőben elkezdődött új ötéves tervben. Idén nyárra létre kell hoznunk a szigeti szabad-strandot. Önkéntes munkánkkal hozzá kell járulnunk a kertvárosi földgázellátás munkáihoz, az IBUSZ előtti parkoló kiszélesítéséhez, az Óvárosban és a Batsányi utcában ötezer négyzetméternyi járdát kell elkészítenünk, az ifjúság bevonásával hetvenezer négyzetméternyi park-karbantartást kell vállalnunk, a lőtérről, a repülőtérről, az egészségügyi és közművelődési létesítményeknél végzendő munkáról nem is beszélve.

Városunk főtere - még Leninnel

Kell?
Kell - és ezt a szót nem parancsként, hanem a belső szükségszerűség megnyilvánulásának tekintjük. Ha tulajdon lelkiismeretünk szavára hallgatva, nem is a jelvényért, nem is a társadalmi munka-bélyegért, hanem városunkért, vagyis önmagunkért vállaljuk és teljesítjük azt, amit vállaltunk.

Magunknak csináljuk ...

Megosztás: