57. Városépítők visszaemlékezései

„Amit a párt célul tűzött ki, megvalósult...”

Építőmunkások emlékeznek élményeikre és az első május elsejére 

Pálfalvi János tollrajza

Együtt ülünk heten. A 26. Építőipari Vállalat hat dolgozója és az újságíró, aki kérdezi őket. Be kell vallani, van egy kis meghatódottság az emberekben. Az első évről beszélgetünk most, az első dunapentelei májusról, amikor még..., de hadd mondják el ezt ők maguk.

Fazekas Imre főművezető 1952-ben Mohácsról jött ide. 1951-ben sztahanovista lett, később a szakma kiváló dolgozója. Ő kezdi az emlékezést.

- A Május 1. utcában kezdtük a munkát, nagy nehézségek között. Az építkezéshez a tanyákról hordtuk a vizet és a pentelei malom udvarán nyitott kondérban főzték az ebédet, amit azután lovas szekerekkel hordtak ki a munkahelyre. De azért dolgoztunk, mert éreztük jónéhányan, hogy ebből valami nagy dolog készül...

- Mi volt a legemlékezetesebb élménye?

- Talán az, amikor már két napja zuhogott az eső és a radari ideiglenes kikötőbe jöttek az uszályok, megrakva téglával. A Duna megáradt, és hihetetlen nehézségek közepette elég hosszú hidat kellett építeni az uszályokhoz, mert bizony a téglára szükség volt. Éjjel-nappal, esőben dolgoztunk, de hordtuk a téglát.

- És az első május elseje?

- Szép volt. A Vidám Park mai területén, pontosan a Szabadtéri Színpad területén zajlott le az ünnepség.

Sztipkovics Kálmán kőműves brigádvezető veszi át a szót. Ismerik az ő nevét, amely az építés hősi korszakában sokszor hangzott el, jelentős munkacsaták lezajlása után.

- Hetvenketten jöttünk ide 1952. október 2-án, de ebből a csoportból csak én maradtam meg egyedül. A többi nem bírta a nehézségeket és lemorzsolódott. Brigádot alakítottam és nekifogtunk a felvonulási épületekhez. Ezután következtek sorra egyéb fontos épületek.

- Azt mondja Sztipkovics elvtárs, sok nehézséggel kellett megküzdenie. Mégis mi tartotta itt?

- Semmi más - mondja - mint, hogy hittem abban, amit csinálunk. Sokszor hívtak máshová is, de nem mozdultam, a becsület az első...

- Milyen volt az első május elsejei ünnepség?

- Szép, meleg, igazi május elseje. Zászlókkal és táblákkal vonultak fel, de ekkor már láttuk magunk előtt az új város és a gyár kibontakozó képét.

Sztipkovics Kálmán sokszoros munkamódszer átadó, többszörös sztahanovista, a szakma kiváló dolgozója még elmondja, hogy 1952-ben kapott lakást. Végleg itt telepedett le, négy gyermeke van, és semmi pénzért nem hagyná itt a várost, amelynek felépítésében ilyen lelkesen részt vett.

Szencsenkov Istvánné most a 26. Építőipari Vállalat személyzeti osztályának előadója. 1950-ben Mohácsról, mint segédmunkás jött ide az építkezéshez. Szilárd akarattal tanult, és az egykori malterhordó leányból szellemi dolgozó lett.

- Hordtam a téglát, maltert, a vizet a Knetovics brigádban, először mezítláb, később gumicsizmában...

- Mi tartotta itt ezen a nehéz munkahelyen?

- Vonzott a város, az építkezés. Igaz, jó volt a kereset is, bár nagyon keményen meg kellett érte dolgozni.

- Élménye ezekből az időkből?

- Talán nem is élmény - mondja mosolyogva - csak egy "emlék", amely azonban jellemző, hogy milyen körülmények között éltünk eleinte. Barakkban laktunk és egy éjszaka az egerek megették a kabátom felét. Akkor sokat sírtam, de most már csak meghatódva gondolok vissza a kabátra meg az egérre...

Szencsenkov Istvánné 1952-ben férjhez ment, férje a Vasműben lakatos. 1958-ban kétszobás lakást kaptak és azt mondja, hogy most már az otthonát nem cserélné el senkivel és semmivel.

Hidalmási János ács, állványozó. 1950. augusztus 22-én Rácalmásról jött Dunapentelére. Fiatal ember még, a szakma kiváló dolgozója. Jelenleg a hengerműnél dolgozik. Most is Rácalmáson lakik feleségével és két gyermekével, itt épített magának kétszobás, fürdőszobás családi házat.

- Keményen kellett dolgozni - mondja -, de megvolt az eredménye. Sokszor voltak nehézségeink, szerszámhiány, anyaghiány, de azért áthidaltuk azt is. Az én legszebb májusi élményem az, hogy Sztálinváros megadta a lehetőséget a családalapításra és az emberhez méltó életre.

Bucsu Lajos kubikos brigádvezető 1950. szeptember 20-án érkezett Dunapatajról Dunapentelére.

- Az én legnagyobb élményem a munka. 1951-ben megválasztottak brigádvezetőnek. A régi csoportból heten vannak ma is a brigádban. Jól összeszoktunk és közös erővel, közös akarattal végezzük a nehéz munkát. Mert a kubikos munka nehéz munka, de a kubikos élete azért tökéletesen megváltozott...

 

- Ott voltam én is az első májusi felvonuláson brigádommal együtt és bizony nagy öröm volt nézni, amikor a város és a gyár sok küzdelmet legyőző munkásai zászlók alatt, énekelve elindultak a Radarból.

Bucsu Lajos 1954-ben kapott egyszobás, komfortos lakást a Maximenkó közben. Mosolyogva fejezi be az interjút:

- Az is nagy élmény volt, amikor egy napon a lakáskulcsot a kezembe adták.

Szekeres József a 26. Építőipari Vállalat szakszervezeti bizottságának termelési felelőse 1950. március 13-án jött Dunapentelére.

- 1950. március 12-én nősültem és a "nászéjszakát" a Keleti pályaudvar várótermében töltöttük feleségemmel, mert nagyon messze laktunk a pályaudvartól. Viszont reggel korán indult a vonat Dunapentelére. Mind a ketten ácsok voltunk. Amikor megérkeztünk Dunapentelére és túl estünk a szokásos formalitásokon, akkor az asszony is külön szállást kapott, meg én is. Hát így kezdődött. Munkába álltunk azért és dolgoztunk, mert arra gondoltunk, hogy majd csak kialakul valahogy a helyzetünk. Nem is csalódtunk, mert először kaptunk egy kis konyhát a "bivaly" egyik lépcsőházában, majd később lakást. Először a Biczó ácsbrigádban dolgoztunk, később magam szerveztem brigádot. 1952 óta szakszervezeti munkát végzek, feleségem pedig a vállalat gondnoka és ezért a Radarban lakunk. De részt, vettem a vállalati családi ház építkezésben és remélem, hogy rövidesen beköltözhetünk kétszobás, fürdőszobás, modern házunkba.

- Mi volt a legnagyobb élménye?

- Az, hogy az emberek átalakultak. Ahogy a város növekedett és változott, úgy változtak az emberek is. Azok, akik ezen a változáson keresztül mentek, velem együtt hittek abban, hogy amit a párt kitűzött célul, azt meg is valósítják!

Király Pál

Megjelent: Sztálinvárosi Hírlap 1960 április 30.

felhasznált forrásanyagok: várostörténeti kiadványok, jakd.hu

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

56. Vallomás a városról

Remetey Tibor: VALLOMÁS A VÁROSRÓL

Elfogult vagyok. Ezernyi érzelmi szállal kötődöm a városhoz. 1951 őszén jártam itt először, az Építők Központi Énekkarával, abban a radari kultúrházban, mely később a "26-os labor" lett. Este jöttünk - éjszaka mentünk, a városból semmit sem láttunk, csak a barakktábort, de meglepett a tárcsás telefon, a sok ember: és a magam magányos farkas módján, az előadás szünetében elbolyongtam az épülő vasmű felé, amely esti fényben zord volt és számomra inkább félelmetes. A bejárat felett megvilágítottan, szinte ragyogott a "SZTÁLIN VASMŰ" felirat. 

Ebből a kis kirándulásból egy irodalmi riport született, az Árpád Gimnázium önképzőköri versenyén, amellyel első díjat és talán az első sikerélményt szereztem.

Következő év nyarán az osztályunk is kiállította "nyalka huszárait" a sztálinvárosi DlSZ-építőtáborba, s mint a Dózsa brigád, elfoglaltuk sátrunk a 10 tantermes iskola mögötti sátorvárosban. Addig vasútmémök akartam lenni. Igen szerettem a vasutat, és éjszakákon át képes voltam szerkesztgetni menetrend-grafikonokat az Ómassa-Diósgyőr-Majlát vonalra. Nagy változás volt hát, amikor az egyik táborbeli délutánon a kíváncsiság felvitt a 20 tantermes iskola emeletén működő könyvtárba. Ott került kezembe először építész folyóirat, és nagy örömmel vettem, hogy éppen "munkahelyemről" Sztálinvárosról találtam egy folyóiratszámot. Faltam az izgalmas cikkeket, pedig ahogy ma gondolom, a szakcikkek száraz stílusában jelentek meg az új tervek és leírások a Bartók Művelődésházról, a szállóról, a rendelőintézetről. 

Másnap is visszahajtott a felismerés szépsége. A legnagyobb belső boldogság azonban akkor öntött el, amikor egy cikkből, amely az egész várossal foglalkozott, kiolvastam, hogy a távfűtésvezetéket azért vezetik a kerékpár járda alatt, hogy télen megolvadjon rajta a hó.

E raffinált "trükk" szememben oly szépnek tűnt, hogy megcsalva korábbi vasutas szenvedélyemet, a következő tavasszal az egyetemi jelentkezési lapon már első helyen az építészkart tüntettem fel.

Következő találkozásom a várossal, már egyetemi tanulmányi kirándulás idején volt, és a víztorony parkjából csendesen szemlélődve - a jól ápolt parkon, a Május 1. utca forgalmán, a "Kocka" kertjéből kiszűrődő hangokon - jólesően vettem tudomásul, hogy itt megvalósulni látszik mindaz, amiről tanulunk. 

Az épületek közül, az akkor vakítóan fehér rendelőintézet tetszett legjobban, és a legmodernebbnek tartottam. Elkalandoztunk a városban, és tanulóköri társammal, Jutkával, lekésve a buszt, futottunk a Csillagtól a Kálvária utcán át a Szalki szigetre, de már csak integethettünk a vízibusz után. Legközelebb már mint férj-feleség jöttünk együtt a városba, lakásgondunk megoldandó, elhagyva az imádott fővárost; műszaki-revizori elfoglaltságomat a helyi beruházási bankban kívántam tovább folytatni, amennyiben komoly ígéretet kapok arra, hogy egy éven belül önálló lakáshoz jutunk. Ígéret volt, de "papírt" nem adtak. Így nagyon "letörve" ültünk a Duna-parti buckák egyikén, és fentről oly festőinek tűnt a horgásztanyával szemben, az öbölben kiálló kis kagyló alakú sziget, körötte a sok-sok színes csónakkal, hogy döntöttünk: bár nem sok vidéki várost ismerünk, mégsem keveset, de Budapestet csak ezzel érdemes felcserélni.

Nem volt valami szép látvány akkoriban a Kossuth Lajos utca végi kilátó, csak a kilátás; elgondoltam, milyen reménytelenül távolinak tűnik, mire e természeti adottságaiban pompás Duna-part rendezetté válik. A bankbéli munkám lehetővé tett, hogy firkálgassak, rajzoljak, tervezzek, de ezek együtt is csak álmodozások voltak: a város akkor üres területeinek beépítésére csináltam skicceket. Valahogy ezt elárultam (vagy a főnökasszonyom?) a főépítésznek, akit látásból ismertem. Megörültem, amikor megbízott (talán kísérletként?): adjak tervet a volt pentelei csendőrlaktanya átalakítására - óvodának. Elkészült, kivitelezték. Utána a csónakház térrendezésével bízott meg. Érdekes, szép feladat volt ez is.

Nem sokára teljesült vágyam, a bankból eljöhettem, és egy emelettel feljebb kerülve, a tervezőiroda - kívülről sokszor vágyakozással megcsodált - családias légkörű, de zárt világába csöppentem. Akkor még nem lehettünk többen, mint huszonöten. Boldog voltam, hogy a területrendezési csoport élére kerültem, azzal a szándékkal, legyek a főépítész "famulusa" városrendezési tervek készítésében.

A várost tervező csoport 1955-ben (középen Weiner Tibor)

Weiner Tibort, a városi főépítészt addig is nagyon tiszteltem, becsültem, de igazán a műegyetemi városépítési szakmérnöki kurzus konzultációin kifejtett gondolatai mutatták meg számomra szakmai nagyságát, rutinját és jó képességét arra, hogy másokat tanítson. Az irodai munkák során, bár természetesen fenntartotta magának a mindig megindokolt döntést, nagyon imponált, hogy véleményemet mindig hosszan meghallgatta. Sokat adott szavamra és türelmesen végignézte skiccpausz-rengetegemet. Nem sokáig dolgozhattunk együtt, mert 1965-ben, amikor a Ságvári II. tervét vittem be hozzá a pesti kórházba, már nem beszéltünk szakmai dolgokról. Másnap meghalt. Sokáig nehéz volt ezután, mert megszoktam munkám kontrollját: a ő véleményét. Sokszor keserves volt magamban eldönteni, melyik a legalkalmasabb variáció.

Tíz éve vagyok az irodában, és városrendezőként egyedül. Szép és gazdag tíz év volt ez, alkalmat adott a lakótelepektől a partvédelemig, temetőtől az üdülőterületig, Kertvárostól Kulcsig, Ercsiig, Nagyvenyimtől Siófokig "rendezni", tervezni. Boldogan bolyongok a város északi részében, amelynek tereit, utcáit én "találtam ki". Persze tudom, hogy nem egy ember "csinál" várost, hanem éppen az a gyönyörű, hogy mindenki joggal mondhatja: ezt én csináltam! Nemcsak az építész, nemcsak a panelszerelő, nemcsak a tanácselnök, s nem egyedül a műszaki ellenőr, a Bölcskéről bejáró óragyári munkás éppúgy, mint a perkátai szandálüzemi munkáslány is, mert az ő termelésük hasznából épülhet valami. Csodálatos kollektív alkotás ez a város, amelyben az ember megtalálja nemcsak a munkáját, lakását, de életét, célját és értelmét is.

24 éves a város. Van amiben még gyerekes vagy kamaszos, de már érettségizett felnőtt. Erőtől duzzadó, friss munkájával megtermeli, visszafizeti a gyermekévek befektetéseit. Magán viseli a fiatalság báját, derűjét, itt-ott szertelenségét.

Miért mondtam el mindezeket? Nem önéletrajzot akartam adni, de szeretném, ha kiérződnék belőle az az érzelmi kapcsolat, amely ezzel a várossal összeköt. Dunaújváros azért tudott város lenni, mert itt mindenkinek meg van az ilyen életrajza.

Úgy tanítják, hogy a várost bizonyos lélekszám határozza meg, fejlett műszaki berendezések összessége és központi funkciók ellátása. Ez igaz, de kevés, tehát mégsem igaz. Szerintem a várost ezen felül, sőt, sorrendben ezek előtt emberek teszik, olyanok, akik sorsukban, kedvükben, érzelmeikben is összefonódnak vele, akarják, és csinálják, és ezek után még az sem szégyen, ha szeretik. Így talán nekem is megbocsátható, ha a szabatos szakmai leírások helyett, szerényen, de büszkén azzal szűröm le a tanulságot, hogy aki ateista, ne tervezzen templomot, de pártházat sem a hívő, és bizony tapasztalatból mondom, hogy presszót se az, aki nem kávéházi ember, mert éppen savát-borsát nem érzi.

Ezért, ha a dunaújvárosi képeket nézve, akár erre járva, úgy találja valaki, hogy igazi város született, gondoljon arra, hogy az itteni emberek hisznek abban amit csinálnak, és azt érzelmi fűtöttséggel teszik. Ha úgy tűnik, e helynek van sója, íze, zamata, városunknak karaktere, akkor ez látszik meg rajta.

A visszaemlékezés a Tavasz '74 című kiadványban jelent meg. Fotók forrása: Dunaújvárosi Hírlap archívuma, József Attila Könyvtár.

Remetey Tibor (Budapest, 1935. 03. 02. – Bakonykúti, 1995. 10. 30.)

Építészmérnök, városépítés-városgazdasági szakmérnök. 1963-tól 1977-ig Dunaújvárosban a Tervező Iroda településtervező építészeként dolgozott. Csoportvezetőként folytatta hivatali elődje, Dr. Weiner Tibor munkáját. Tervei nyomán több városrész épült, formálódott. Közreműködésével nyerte el mai ismert formáját a Római tábor városrész. Új szemléletű várostervezési elképzeléseihez a nyilvánosság erejével próbált urbanisztikai szemléletet érvényesíteni a döntéshozók körében.

Remetey Tibor gyógyszerész szülők gyermekeként Budapesten, az Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát 1957-ben. Házasságkötése után Dunaújvárosba költözött, itt született két gyermeke is. Először a Beruházási Bankban, majd 1963-1977-ig város- és területtervezőként dolgozott. Az -ahogy kollégái fogalmaztak - “elegáns úriember típusú” Remetey Tibor a Dunaújvárosi Tervező Iroda csoportvezetőjeként hivatali elődje, dr. Weiner Tibor szellemi örökségének folytatójaként az Atheni Karta városépítési elveinek követése, az egyes városi funkciók szétválasztása, monumentális, historizáló épületek keretezte széles főutak, sávos majd keretes beépítés alkalmazása mellett többféle kísérletet tett a sematikus homlokzatokból és tömegelrendezésből eredő formák merevségének oldására. A lakótelepek új kompozíciós tengelyeit, útjait a fő irányok megtörésével, az utak lágyabb vezetésével igyekezett változatossá tenni; a típusépületeket egyedi sarokelemekkel való összekötése mozgalmasabb elrendezést eredményezett; az épületek zártabb elhelyezésével pedig a hagyományos településkép, az utcák, terek hangulatának felélesztésére történt kísérlet.

1963-ban a radari barakktábornál a magas löszpartban partomlás keletkezett, ezért a lakókat sürgősen el kellett helyezni. A kertvárosi családi házas területen található volt még beépítetlen terület, az úszótelkes szabadon álló formában elrendezett kettő és négyszintes épületekbe ide került kb. 700, nagyrészt “CS” (csökkent komfortfokozatú) lakás.

Remetey Tibor irányítása mellett több lakóterületre készült településrendezési terv, így például a Dózsa II. és a Béke VI./A városrészekre.

A Ságvári városrész I. ütemét még keretes beépítésű, szocreál formavilágú épületek jellemzik, a II. ütemben Remetey Tibor közreműködésével, a paneles technológiával felépült városrész kb. 65 %-ban 10 szintes épületei hagyományos sávház – zöld – parkoló – sávház elrendezésűek; a peremen megjelenő pontházak sajátos karaktert képeznek.

Bánhelyi Károly, a Tervező Iroda mérnökének emlékezése a közös munkáról:

“A Római tábor városrész tervezésével, építésével kiemelten kell foglalkozni, mert megítélésem szerint ez a Remetey Tibor által tervezett legjelentősebb, legizgalmasabb, legnagyobb komplex városrész. A Római városrész tervezésekor, 1965-ben a Dunaújvárosban dolgozó, önálló lakással nem rendelkezők száma 12 600 fő volt. A városi lakásépítés a foglalkoztatottak robbanásszerű növekedésével nem tudott lépést tartani, ezért a legfontosabb feladat a lakásépítés mind erőteljesebb növelése volt.

Remetey Tibor munkássága városesztétikai értékeit a Római tábor városrész vonatkozásában

- egykori kollégaként - csak szubjektíven tudom értékelni. Tervezett városrészről van ugyan szó, mégis magán hordozza a nőtt, organikus városrész jegyeit. Az akkor elfogadott lakótelepi építési stílussal szemben - amely sávház, zöld, sávház szisztémát alkalmazott - teljesen más karakter jelenik itt meg. Dr. Granasztói Pál professzor úr mondta egyik vizsgám alkalmával a Római tábor városrész helyszínrajza láttán, hogy a Körút vonala nagyon hasonlít Sopron belvárosára. A városrész közepén végighúzódó széles gyalogos passzázs üzletekkel az átlagos lakótelepi hangulattól teljesen eltér. A Római tábor városépítészetének megítélése csak úgy reális, ha az adottságokat és lehetőségeket vetjük össze az eredményekkel. A lakásépítési tevékenységet, mely a városfejlesztés szempontjából döntő jelentőségű volt, nem ítélhetjük meg csupán városépítészeti értékek alapján. Az értékelés szempontjából sokkal nagyobb jelentőséggel bír a társadalmi célok mielőbbi időbeni megvalósításának reálisan mérlegelhető minősége és hatásai. 

forrás: fmmk.hu

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

Atomreaktor árnyékában

Kulturális központ Pripjaty főterén

Hogy milyen lenne az élet most Pripjaty városában, arra már soha nem kapunk választ, de azt tudjuk, milyen volt egykoron a nyüzsgő nagyváros. Olyan voltak, mint minden normális hasonló település.

1986 április 26-án viszont minden megváltozott...

A Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben bekövetkezett robbanás következményeivel a mai napig szembesülünk. Híradásokból, még ha késve is, ismerjük az egészségügyi hatásokat, látjuk a lezárt Zónát, látjuk a lepusztult szellemvárost, az elhagyatott környéket, ahol 1986-ban megállt az idő....

Aranyhalacska óvodában Pirpjatyban

Vajon mi mennyire vagyunk biztonságban?

kapcsolódó bejegyzések:

2016. 11. 21. Atomenergia, Paks, Csernobil

2016. 04. 26. Emlékezzünk...

2015. 04. 27. Csernobil öröksége: a Zóna

2014. 11. 27. Pripjaty a magasból

2014. 03. 11. STOP PAKS2

És mi van most a ZÓNÁBAN?

Egy lengyel csapat 360 fokos kamerákkal és 3D-modellezéssel örökítette meg a tragédia helyszíneit, így mint egy videojátékos karakter, bárki bejárhatja például az erőmű vezérlőtermét, a közeli szellemvárost. A reaktor fölé emelkedő új szarkofág a virtuális valóságban állva érződik csak igazán hatalmasnak.

Bár 2011 óra már hivatalosan szervezett túrák keretében is fel lehet keresni a katasztrófa helyszínét, sokan érthető okokból ennek ellenére sem utaznának Csernobilba személyesen. Számos videofelvétel és fotógaléria örökítette meg az elhagyott várost, ahogy a pripjatyi vidámpark soha nem használt – eredetileg a katasztrófa után néhány nappal átadni tervezett –  óriáskereke a videojátékokban és filmekben is kulturális szimbólummá vált.

Pripjaty a magasból

A lengyel The Farm 51 fejlesztőcég fantáziát látott abban, hogy speciális technológiákkal: 3D-szkennelésére alkalmas berendezéssel, drónra szerelt és kézbe fogott 360 fokos kamerával egy virtuális valóságban bejárható alkotást készítsenek a baleset tavalyi, harmincadik évfordulójára.

A valódi helyszínek egy 360 fokos virtuális térben éledtek újjá. Ezt elsőként drágább, Oculus Rift és HTC Vive VR-sisakokkal tudott bebaragolni az érdeklődő, aztán múlt év végén Playstation VR-ra, majd nem sokkal karácsony előtt a jóval olcsóbb a Samsung Gear VR platformra is megjelent a Chernobyl VR Project – jóval szélesebb tömegek számára elérhetővé téve a virtuális utazást.

Bővebben a "doku-virtual-reality"-ről: 24.hu

Tovább >>>

Föld napja 2017

Nincs sok okunk ünnepelni, amitől tavaly még csak tervek voltak, idén, hónap elején sajnos - minden tiltakozás ellenére - sajnos megvalósulni látszik. Bár tudom nem ma van a madarak és fák napja, mégis legnagyobb környezeti károkat a Városliget után most a Római-part fog elszenvedni, pusztulnak, azaz pusztítják a természetes zöld övezeteket.

A part mentén húzódik majd a Római-parti mobilgát, döntött a fővárosi közgyűlés április 5-i, szerdai ülésén. bővebben: index.hu

Tiltakozók persze továbbra sem adják fel, bár eszköztáruk a közgyűlés jogerős döntése után kifogyóban van. Sajnos a tiltakozás, szakmai ellenvélemények, de a rengeteg aláírás sem hatotta meg a döntéshozókat. A városligetnél pedig már láthattuk, vannak megoldások, és megoldó emberek, a tiltakozók pedig egyszer megunják, és hazamennek....

Maradjanak a FÁK a Rómain

facebook oldal

Búcsúzni? Nem. Mutatni mi mindent vesztünk. Aki csak egyszer is járt arra, talán videó nélkül is tudni fogja. Én itt tanultam tanultam meg kajakozni, ismerősökkel, barátokkal, barátnőkkel rengeteg időt töltöttünk a parton, part közelében. 

Optimistán várom egy környezetbarátabb politikai vezetés eljövetelét. Rajtunk múlik, jövőre választás!

Tovább >>>

Miskahuszár

Miska megérkezett Pákozdra - 2017. 04. 17.

Utolsó fázisában tart a Miskahuszár költöztetése, több mint 10 év után már a végső állomáshelyének kijelölt pákozdi Bogárhalomnál öntik ki a megfelelő formák segítségével.

Miskahuszár - látványterv

Pákozd számára sok lehetőséget rejt az alkotás felállítása. A katonai emlékpark vezetője, Görög István tervbe vette egy Miska-próba megteremtését a gyerekeknek, fiataloknak, de a magukat kipróbálni akaró felnőtteknek is komoly lehetőségeket fog jelenteni ez a kihívás. Évente kétszer reflektorfénybe kerül majd mind a település, mind a szobor. Szeptember 29-én a pákozdi csatára emlékezve, illetve tavasszal a szoboravatás tiszteletére egy-egy nagy rendezvényt terveznek, huszártalálkozóval színesítve, és a huszárvirtust, a csatákat elevenítenék fel. Miska több mint egy szobor. A jövő generáció számára tovább kell adni az ismereteket, hogy büszkék lehessenek arra, hogy a huszárságot a magyarok találták ki. Ennek érdekében a tervezők már javában dolgoznak egy kifestőfüzeten, amely bemutatja majd a gyerekeknek a magyar huszárezredeket. Készül egy mesekönyv is Miska huszárhoz kapcsolódó történetekkel. Aki Miska huszár rézkardját megsimogatja, az örökre bátor lesz, és ezt a legendát ápolni kell.

Rohonczi István alkotása kifejező, erőteljes, ugyanakkor nagyon nyugodt erőt sugárzó szobor. Nem szokványos megjelenítése a huszárnak, hiszen általában karddal vagy lóval ábrázolják őket. Miska Pákozd és a huszárság jelképeként egy büszke huszár, aki egy földig érő győzelmi zászlót tart a kezében, a másik kezét a kardján nyugtatja, és készen áll a harcra. A helyszínválasztás is nagyon tudatos, azon a dombon áll, ahol a történetírók szerint Jellasics sátra volt. A megvalósítás érdekében nagyon sok közreműködő pénz nélkül, pusztán lelkesedésből tette a dolgát. A talapzat lépcsőfokaiba lesz beleöntve azoknak a neve, akik segítették a szobor megszületését.

forrás: oph.hu

Biztos vagyok benne, ha a szobor kész lesz, egy látványossággal mindenképpen bővülni fog a Velencei-tó körül kiépített kerékpárút, könnyen megközelíthető, így borítékolható, hogy sok túrista fog megpihenni Miskahuszár lábainál.

Ólomkatona tetején :)

Horváth Tamás (@htomi77) által megosztott bejegyzés, 2014. Máj 17., 06:39 PDT

2016 - Viszlát Miska!

2014 - Látogatóban ROHO rácalmási műhelyében

Tovább >>>

Bence-hegyi kilátó

Épül, szépül

Aki mostanában a Velencei-tó környékén járt, biztos észrevette, hogy az északi parton, a Bence-hegyen valami épül, történetesen egy új kilátó.

Közkedvelt kirándulóhely, aki már járt ott, tudja milyen szép a panoráma, még kilátó nélkül is.

A mára legendának számító régi acélkilátó – egy leselejtezett olajfúrótorony – 1965 novemberében került a velencei Bence-hegy tetejére, és idővel ugyanúgy a település szimbólumává vált, mint a pákozdi csata emlékműve. Az építmény az évek során kedvelt turisztikai célponttá vált. Már messziről látni lehetett az utakról, iránytűje volt sok vitorlázónak, horgásznak és két helyi egyesület is használta jelvényében a sziluettjét.

Fotó: Velence Helytörténet Egyesület, Szabó Béla

A mai szemlélődő talán könnyedén megállapítja, hogy az olajfúró torony nem illett a tájképbe, de kérdezzük meg bármelyik régi velencei lakost, mindenkinek lesz egy kedves története a kilátóval kapcsolatban. A furcsa építményt a helybeliek és a tónál üdülők is gyorsan megszerették. Csodálatos volt a panoráma odafentről (jó időben még a budapesti augusztus 20-i tűzijáték is látszódott), pedig a fából készült kilátószintet nem is a 43 m magas torony legtetején, hanem annak alsó egyharmadán alakították ki (ez falépcsőkön volt elérhető, tovább csak az arra illetékesek juthattak fel, létrán).
Idővel a kilátó elöregedett, majd életveszélyessé nyilvánították. Felújítására nem volt anyagi forrás, hasznosítását nem vállalta senki, így 1988 szeptemberében megszületett a "halálos ítélete". A szerkezet lebontása igen hosszadalmas és veszélyes lett volna, így robbantani kellett – összedöntéséhez 13 kg robbanószert használtak fel. 

forrás: turistamagazin.hu

Éppen 2 éve, 2015 áprilisában kihirdették a Velencei-tó északi partján megvalósuló Bence-hegyi kilátóra kiírt, összesen 1 millió forint díjazású építészeti ötletpályázat eredményét Budapesten, ahol a zsűri elnöke a díjátadón elmondta, hogy a felhívásra 156 pályamű érkezett, és a megépítendő tervet később választják ki.

A nyertes pályamű, Pozsár Péter alkotása

Az 500 ezer forinttal járó első díjat Pozsár Péternek (Hello Wood) ítélték oda. A második helyezett Kruppa Gábor és Merkel Tamás terve lett, amelynek a pályadíja 300 ezer forint. A 200 ezer forintos harmadik díjat Bartha Zalán, Béres Csaba és Bozsó Barna nyerte.

Kép: tervlap.hu

Kép: tervlap.hu

Kép: tervlap.hu

Eltér István, a Magyar Építész Kamara alelnöke, a zsűri tagja a részletekről elmondta: a pályázat egyik feltétele az volt, hogy az építés ne kerüljön többe 80 millió forintnál. Közlése szerint az első helyezett pályamű egy csavart formájú kilátó terve lett.

A pályázatot a Velencei-tó és Térsége, a Váli-völgy, Vértes Térségi Fejlesztési Tanács és a Vadex Mezőföld Erdő- és Vadgazdálkodási Zrt. hirdette meg, még 2014 decemberében. 

A szakmai zsűri döntése után Velence polgárai a lakossági szavazáson Kruppa Gábor és Merkel Tamás második helyen végzett, nem hétköznapi tervének megvalósítása mellett döntöttek.

Kruppa Gábor a Turista Magazin kérdéseire válaszolva elmondta:

Azt gondoljuk, hogy a kilátó különleges formája volt leginkább hatással azokra, akik a helyi szavazáson véleményüknek hangot adtak. Velence régóta várta, hogy a lebontott korábbi kilátó helyére egy olyan jellegzetes építmény kerüljön, ami a város egyik turisztikai látványossága is lehet. A szavazásnál nyilván számított az is, hogy ez a torony nagyon időtálló anyagból készül, és ezért nem kell attól félni, hogy az avulás miatt lezárják, mint az olajfúrótoronyból átalakított és elrozsdásodott acélszerkezetű elődjét. 

A pályázati anyagban ezt írtuk: „A Bence-hegy tetején természeti formákat idéző, a gyönyörű táj elemi erőit is megjelenítő, szélfútta fára, hajlott levélkehelyre, virágsziromra, fosszíliákra emlékeztető kilátó épül. A belsejében felvezető lépcső kilátóterasszá nyílik. Anyaga kő és csiszolt, színezett beton.” 

Egy olyan természeti alakzatokat utánzó formát akartunk itt létrehozni, ami sok mindent felidéz, de valójában semmire sem hasonlít, nem egyértelműen beazonosítható, kissé rejtelmes, titokzatos tárgy a hegytetőn. Már messziről felkelti az autópályán utazók, a tavon hajózók érdeklődését, de közelről, a felfelé tekeredő szerpentinen, a kacskaringós Panoráma úton haladva is minden oldalról más-más képet ad, így nem válik hamar unalmassá, megszokottá a látványa. A leglátványosabb része a tó felé kinyúló kilátóterasz, amit mintha odahajlítana, csavarna az északnyugati irányból fújó szél. 

MESSZELÁTÓ - AZ ÉPÜLŐ BENCE-HEGYI KILÁTÓ (VELENCE) from Turista Magazin on Vimeo.

forrás: turistamagazin.hu, termeszetjaro.hu, velenceito.info

Várjuk az ünnepélyes átadót, és biztosak vagyunk benne, amikor csak lehet, visszatérő vendégek leszünk.

  

Tovább >>>