„Amit a párt célul tűzött ki, megvalósult...”
Építőmunkások emlékeznek élményeikre és az első május elsejére
Pálfalvi János tollrajza
Együtt ülünk heten. A 26. Építőipari Vállalat hat dolgozója és az újságíró, aki kérdezi őket. Be kell vallani, van egy kis meghatódottság az emberekben. Az első évről beszélgetünk most, az első dunapentelei májusról, amikor még..., de hadd mondják el ezt ők maguk.
Fazekas Imre főművezető 1952-ben Mohácsról jött ide. 1951-ben sztahanovista lett, később a szakma kiváló dolgozója. Ő kezdi az emlékezést.
- A Május 1. utcában kezdtük a munkát, nagy nehézségek között. Az építkezéshez a tanyákról hordtuk a vizet és a pentelei malom udvarán nyitott kondérban főzték az ebédet, amit azután lovas szekerekkel hordtak ki a munkahelyre. De azért dolgoztunk, mert éreztük jónéhányan, hogy ebből valami nagy dolog készül...
- Mi volt a legemlékezetesebb élménye?
- Talán az, amikor már két napja zuhogott az eső és a radari ideiglenes kikötőbe jöttek az uszályok, megrakva téglával. A Duna megáradt, és hihetetlen nehézségek közepette elég hosszú hidat kellett építeni az uszályokhoz, mert bizony a téglára szükség volt. Éjjel-nappal, esőben dolgoztunk, de hordtuk a téglát.
- És az első május elseje?
- Szép volt. A Vidám Park mai területén, pontosan a Szabadtéri Színpad területén zajlott le az ünnepség.
Sztipkovics Kálmán kőműves brigádvezető veszi át a szót. Ismerik az ő nevét, amely az építés hősi korszakában sokszor hangzott el, jelentős munkacsaták lezajlása után.
- Hetvenketten jöttünk ide 1952. október 2-án, de ebből a csoportból csak én maradtam meg egyedül. A többi nem bírta a nehézségeket és lemorzsolódott. Brigádot alakítottam és nekifogtunk a felvonulási épületekhez. Ezután következtek sorra egyéb fontos épületek.
- Azt mondja Sztipkovics elvtárs, sok nehézséggel kellett megküzdenie. Mégis mi tartotta itt?
- Semmi más - mondja - mint, hogy hittem abban, amit csinálunk. Sokszor hívtak máshová is, de nem mozdultam, a becsület az első...
- Milyen volt az első május elsejei ünnepség?
- Szép, meleg, igazi május elseje. Zászlókkal és táblákkal vonultak fel, de ekkor már láttuk magunk előtt az új város és a gyár kibontakozó képét.
Sztipkovics Kálmán sokszoros munkamódszer átadó, többszörös sztahanovista, a szakma kiváló dolgozója még elmondja, hogy 1952-ben kapott lakást. Végleg itt telepedett le, négy gyermeke van, és semmi pénzért nem hagyná itt a várost, amelynek felépítésében ilyen lelkesen részt vett.
Szencsenkov Istvánné most a 26. Építőipari Vállalat személyzeti osztályának előadója. 1950-ben Mohácsról, mint segédmunkás jött ide az építkezéshez. Szilárd akarattal tanult, és az egykori malterhordó leányból szellemi dolgozó lett.
- Hordtam a téglát, maltert, a vizet a Knetovics brigádban, először mezítláb, később gumicsizmában...
- Mi tartotta itt ezen a nehéz munkahelyen?
- Vonzott a város, az építkezés. Igaz, jó volt a kereset is, bár nagyon keményen meg kellett érte dolgozni.
- Élménye ezekből az időkből?
- Talán nem is élmény - mondja mosolyogva - csak egy "emlék", amely azonban jellemző, hogy milyen körülmények között éltünk eleinte. Barakkban laktunk és egy éjszaka az egerek megették a kabátom felét. Akkor sokat sírtam, de most már csak meghatódva gondolok vissza a kabátra meg az egérre...
Szencsenkov Istvánné 1952-ben férjhez ment, férje a Vasműben lakatos. 1958-ban kétszobás lakást kaptak és azt mondja, hogy most már az otthonát nem cserélné el senkivel és semmivel.
Hidalmási János ács, állványozó. 1950. augusztus 22-én Rácalmásról jött Dunapentelére. Fiatal ember még, a szakma kiváló dolgozója. Jelenleg a hengerműnél dolgozik. Most is Rácalmáson lakik feleségével és két gyermekével, itt épített magának kétszobás, fürdőszobás családi házat.
- Keményen kellett dolgozni - mondja -, de megvolt az eredménye. Sokszor voltak nehézségeink, szerszámhiány, anyaghiány, de azért áthidaltuk azt is. Az én legszebb májusi élményem az, hogy Sztálinváros megadta a lehetőséget a családalapításra és az emberhez méltó életre.
- Keményen kellett dolgozni - mondja -, de megvolt az eredménye. Sokszor voltak nehézségeink, szerszámhiány, anyaghiány, de azért áthidaltuk azt is. Az én legszebb májusi élményem az, hogy Sztálinváros megadta a lehetőséget a családalapításra és az emberhez méltó életre.
Bucsu Lajos kubikos brigádvezető 1950. szeptember 20-án érkezett Dunapatajról Dunapentelére.
- Az én legnagyobb élményem a munka. 1951-ben megválasztottak brigádvezetőnek. A régi csoportból heten vannak ma is a brigádban. Jól összeszoktunk és közös erővel, közös akarattal végezzük a nehéz munkát. Mert a kubikos munka nehéz munka, de a kubikos élete azért tökéletesen megváltozott...
- Ott voltam én is az első májusi felvonuláson brigádommal együtt és bizony nagy öröm volt nézni, amikor a város és a gyár sok küzdelmet legyőző munkásai zászlók alatt, énekelve elindultak a Radarból.
- Ott voltam én is az első májusi felvonuláson brigádommal együtt és bizony nagy öröm volt nézni, amikor a város és a gyár sok küzdelmet legyőző munkásai zászlók alatt, énekelve elindultak a Radarból.
Bucsu Lajos 1954-ben kapott egyszobás, komfortos lakást a Maximenkó közben. Mosolyogva fejezi be az interjút:
- Az is nagy élmény volt, amikor egy napon a lakáskulcsot a kezembe adták.
Szekeres József a 26. Építőipari Vállalat szakszervezeti bizottságának termelési felelőse 1950. március 13-án jött Dunapentelére.
- 1950. március 12-én nősültem és a "nászéjszakát" a Keleti pályaudvar várótermében töltöttük feleségemmel, mert nagyon messze laktunk a pályaudvartól. Viszont reggel korán indult a vonat Dunapentelére. Mind a ketten ácsok voltunk. Amikor megérkeztünk Dunapentelére és túl estünk a szokásos formalitásokon, akkor az asszony is külön szállást kapott, meg én is. Hát így kezdődött. Munkába álltunk azért és dolgoztunk, mert arra gondoltunk, hogy majd csak kialakul valahogy a helyzetünk. Nem is csalódtunk, mert először kaptunk egy kis konyhát a "bivaly" egyik lépcsőházában, majd később lakást. Először a Biczó ácsbrigádban dolgoztunk, később magam szerveztem brigádot. 1952 óta szakszervezeti munkát végzek, feleségem pedig a vállalat gondnoka és ezért a Radarban lakunk. De részt, vettem a vállalati családi ház építkezésben és remélem, hogy rövidesen beköltözhetünk kétszobás, fürdőszobás, modern házunkba.
- Mi volt a legnagyobb élménye?
- Mi volt a legnagyobb élménye?
- Az, hogy az emberek átalakultak. Ahogy a város növekedett és változott, úgy változtak az emberek is. Azok, akik ezen a változáson keresztül mentek, velem együtt hittek abban, hogy amit a párt kitűzött célul, azt meg is valósítják!
Király Pál
Megjelent: Sztálinvárosi Hírlap 1960 április 30.
felhasznált forrásanyagok: várostörténeti kiadványok, jakd.hu
felhasznált forrásanyagok: várostörténeti kiadványok, jakd.hu
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése