2018. április 7., szombat

98. Sándor András - Sztálinváros VII.

      , , , ,       Nincsenek megjegyzések  

HARC


HIRTELEN NŐTT, toborzott forradalmi seregek sohasem mintaszerű, kész hadseregként indulnak a harcba. Tömegek gondját hordozó vezérek, lángoszlopként világító, tüzes szívek rendezik sorokba a kavargó népet, harcok tüzében edződnek és nőnek harcossá a hívó szóra megmozdult emberek.
Az ember az első sorokban haladók nyomán birokra kel önmagával, a benne levő sok, régen felraktározott szokással, az évszázadok óta kitaposott utakkal, amelyek immár zsákutcába visznek.
Solon, a régi görög bölcs mondotta egy fejedelemnek: "Akárhány csatában győzhetsz, végül mégis vereséget fogsz szenvedni, ha nem győzöd le önmagad." Itt a dunapentelei táborban a vasművet építő minden egyes munkásnak vagy parasztnak előbb vagy utóbb el kell jutnia ennek a bölcsességnek felismeréséhez. De a zászlóvivők, a lelkesítők, a tüzesszívűek segítenek a többieknek és ezeknek az előlhaladóknak a csapata a Párt.
Amikor megérkezett az első transzportőr, ellenségesen és idegenül néztek rá az emberek, akiket szolgálni jött.
A mi emberünk is bizalmatlanul méregette a hosszúnyakú, furcsa jószágot, amely nagy gumi-kerekeken gurul és mindent elszállít a kívánt helyre szürke gumiszalagján. Ugyan mirevaló ez? - kérdezték az öreg kőművesek, tapasztalt építőmunkások. Ösztönösen, megszokottan, magától kondult meg lelkükben a vészharang, egykori munkanélküliekben, akik még jól emlékeztek arra, hogy ha a gép megjelent, piacon kínált, áruba bocsátott két kezük nem kellett senkinek s más cseretárgyuk nem lévén, pusztulásra kárhoztatva, tehetetlenül álltak a kapitalista csere-bere lármás és kegyetlen forgatagában. Hat év sem volt elég, hogy elhiggyék: övék a gép és nekik dolgozik. Csoda-e, hogy annyi évtized után még mindig rájárt az eszük kereke, hogy minden idegszáluk, vérük, izmuk, két kezük áru, melyet eladtak sokszor az ördögnek is az életért és a belőle sarjadzott új életért ? Nem, mondásra bizony nehezen hisz a két keze után élő ember. Sokat mondtak már életében és sokat mondtak már az apjának is, de minden hazugság volt. Gyanakvóan hallgatja a szót és vágyva vágyik az új tapasztalatra.
Megjelent a gép és féltek tőle.
Gondolták: mégis csak az a biztos, ha hosszú láncban kézről kézre adogatjuk a téglát a tetőre. Mégis csak az a biztos, ha gyalog felfurikázzuk a betont a födémre. Mégis csak az a biztos, ha lapátról lapátra adagoljuk a földet, mint ősidőktől fogva.
Bizony, a kerék is szívesebben lordul a régi nyomba.
Ám vannak, akik új nyomokat vágnak, vannak kommunisták és egyre többen követik őket az új nyomokban. S ha az új nyom győzedelmeskedik, a régit befújja a por, eltemeti a föld, benövi a fű.
A kommunisták hozzáláttak a transzportőr beigazításához. Felbúgott a gép és megkezdte fáradhatatlan körforgását a szalag. Felment és leesett az első tégla, az első lapát föld, az első kanál beton. Aztán követte a többi.
Egy hét múlva a kereset kis híján mégegyszer annyi volt, mint azelőtt. Emberünk dobogó szívvel nézett az egyheti munkára. Bizony, a földhányások is majdnem mégegyszer akkorák voltak, mint az előző héten. A legutolsó fizetési zacskón még ez a szám állt: 74.36 forint. A mostanin pedig ez: 137.80 forint.
Az elmúlt héten 60 százalékja volt, ezen a héten 110. Vajjon csak a gép tette ezt maga? Nem. A mi emberünknek be kellett vallania, hogy már napok óta nagyobb kedvvel dolgozik. Olyan egy-kettőre megy a munka a transzportőrrel...
S most - most már elhitte, hogy övé a gép. Elhitte, mert a gép segített neki és megnövelte a keresetét.
Ettől kezdve minden egyebet is jobban hitt a népnevelőknek. Mert ha valakiről bebizonyodosott, hogy a színtiszta igazságot mondja, annak mást is, többet is el lehet hinni.
Néhány hét múlva máshova vitték a transzportőrt.

A gép segített neki és megnövelte keresetét...

A mi emberünk káromkodott és azt kiabálta, nem dolgozik transzportőr nélkül.
A transzportőr nélkül, amelyet első találkozásukkor úgy gyűlölt, hogy legszívesebben összetörte volna. Nem is dolgozott, összegyűjtötte a brigádját és cigarettát sodortatott velük. A munkavezető fenyegetőzött.
- Ezt azonnal jelentem és majd meglátja, mit kap!
- Tőlem jelentheti - mordult vissza a mi emberünk. - Nem félek. De transzportőr nélkül nem dolgozunk.
A mi emberünk szabályosan sztrájkba lépett. Eddig paraszt volt, vérében jobbágyőseinek megtört lázadószellemével. Apái is, ő maga is a zirci papok tulajdona volt testestül-lelkestül s míg ott élt a pusztán - ha kapott is földet, az csak öt év, - mást el sem tudott képzelni. De most már hónapok óta munkás volt és csírázott benne a munkás-öntudat. Csakhogy ez a csíra inkább nyesni való vadhajtásként emelte fel a fejét.
Az építésvezetőség kiüzent, hogy ha nem hajlandók dolgozni, hagyják el a területet.
Erre még jobban megsértődött a mi emberünk, a zsebébe nyúlt és megtapogatta a hatalmas bugylibicskát.
- Ez a nyavalyás főmérnök nem kel fel ma este, az hétszentség! Hogy pusztulna el, ahány ganéj úr van a világon!
Avval fogta magát és brigádostul elment a barakkba. Itt megitták estig mind a három demizson bort, amit hazulról hoztak. A mi emberünk kiabált, lármázott és kötődni kezdett. Végül is a többi brigádtag - hasonlóan részegek voltak, csak nem ordítoztak - nagynehezen kivezette. A nevét viszont felírták és már látszott, hogy folytatása lesz a dolognak.


Hazafelé menet dülöngéltek és hangosan énekeltek. A mi emberünk előtt hullámzott, forgott az egész esti Pentele, házainak elnyúló árnyaival, a fényekkel és a piros csillaggal. Kicsit messziről, mintegy vízen át hallott egy megjegyzést: "Borzasztó, mennyi részeg ember van itt Pentelén!" Erre még dühösebb lelt, előkapta a bicskáját és hadonászni kezdett. Éjféltájban feküdt le és másnap délutánig aludt. Nélküle a brigád sem ment ki dolgozni.
Amikor kinyitotta a szemét, tekintete a barakk nagy vekkerjére esett, amely három órát mutatott. Felkelt és nagyot sóhajtott, a dohányos szelencéjét kereste.
A szemben levő ágyon egy tetőfedő ült és lóbázta a lábát, az meg azzal az ürüggyel maradt itthon, hogy elrontotta a gyomrát.
Akkoriban jócskán voltak ilyen kántorai a munka temetésének. A tetőfedő megszólalt:
- Szaki, ma délben magának jött valami cédula.
A sietve gyalult friss deszkaasztalra mutatott, ahol egy sűrűn gépelt, sárga cédula hevert. A mi emberünk megnézte, valóban neki szólt. Az állt rajta, hogy a mai napon hat órára a fegyelmi bizottság elé hívják.
Megmártogatta a fejét hideg vízben és latolgatni kezdte, milyen büntetést is kaphat. Abbahagyta a munkát, részeg volt, ki tudja talán verekedett is, ő bizony nem emlékszik a tegnap estére. De tán csak nem olyan szigorúak az ÜB-ben. Azok is éppen olyan munkásemberek, mint ő, azokkal is megeshetik az ilyesmi. De miért vitték el azt a transzportőrt? Legalább előre szóltak volna!
Hat órakor el is ment a hatos kockába, a földszintre. Várt egy kicsit, aztán behívták. Ott ült a fegyelmi bizottság egy asztal mögött, hárman voltak. Az egyik leány volt, széles, mosolygósképű, a szeme kissé ferde, haja barna. A másik tag, aki középen ült, kis száraz, szemüveges emberke volt, a harmadik pedig komolyképű, magas fiatalember, az egyik pártszervezet titkára.
A fiatal párttitkár kérdezett először.
- Miért hagyta abba az elvtárs a munkát?
A mi emberünk kényelmetlenül feszengett a széken, de azért válaszolt:
- Én nem akartam abbahagyni, úgy küldtek el a munkából.
- De csak akkor küldték el szolt közbe a szemüveges, - amikor már megtagadta a munkát.
- Én csak azt mondtam, hogy addig nem dolgozunk, amíg nincs transzportőr. Addig volt gépünk, akkor hirtelen se szó, se beszéd, elvitték, hát kérdem én, hogyan dolgozzunk akkor.
A fiatal párttitkár megint megszólalt:
- S amíg nem volt transzportőr, hogyan dolgoztak?
A mi emberünk megint izgett-mozgott, köhintett is egyet és megvonta a vállát.
- Hát hogyan. Kínosan. Amikor már van valami jobb, akkor ne menjünk visszafelé.
A lány elmosolyodott és gyorsan jegyezni kezdett. A mi emberünk nagyon rosszul kezdte érezni magát, mert bizonyos volt abban, hogy a lány az ő szavait írja.
A fiatal párttitkár tovább beszélt:
- És arra nem gondolt, hogy másutt is szükség lehet a transzportőrre?
A mi emberünk hallgatott. A párttitkár folytatta:
- Nem a tyúk eszével kell gondolkodni. Tudja, mennyi kárt okozott azzal, hogy a brigádja két napig nem dolgozott? És mit gondol, mi lesz evvel a két nappal? Megfizeti-e ezt valaki magának?
A mi emberünkre úgy hullottak ezek a kérdések, mint a tüzes zápor. Mindegyik szúrt, égetett. Összeszedte minden erejét és most ő válaszolt.
- Megengedem, szak... izé, elvtársak, hogy én bűnös vagyok. De a főmérnök még nagyobb bűnös. Mert ha elviszi a transzportőrt, akkor legalább mondja meg előre. Akkor úgy készül az ember. Nem úgy, mint a régi világban, amikor a munkásnak nem volt szava...
- Miért várja el, hogy a főmérnök ne úgy viselkedjék, mint a régi világban, amikor maga is úgy viselkedik, mint a régi világban?
A mi emberünk válaszolt:
- Azért, mert a főmérnök úriember, intelligens ember, pallérozottabb az esze, mint a magamfajta buta parasztnak.
A fiatal párttitkár arcán felhő suhant végig és arckifejezése valamivel hidegebb lett.
- Ilyet ne mondjon az elvtárs. Mi nem ismerjük azt, hogy buta paraszt. Ezzel úgysem menti, amit csinált. Különben abban igaza van, hogy előre meg kellett volna mondani, vagy nem elvinni a gépet. De abbahagyni a munkát... Tudja maga, mit csinál?
A mi emberünk hallgatott.
- A Truman szekerét tolja. Az örül neki, hogy ilyen öntudatlan magyar munkások is vannak, mint az elvtárs...
Most a lány szólt közbe:
- Tudja az elvtárs kinek építjük a Dunai Vasművet?
A mi emberünk megint köhögött, aztán felelt:
- Hát igen, csak az államnak...
- No és az állam kié?
Erre már hallgatott a mi emberünk, kicsit meg is ijedt, hogy lám, most szemináriumot is tartanak vele. A lány segített.

Séri Gábor, a gyári garázsépítkezés fiatal mérnöke Fazekas Istvánnal, a Viharsarok"-brigád vezetőjével

Az állam a magáé, elvtárs, mindnyájunké. Ha az államon áll bosszút, sajátmagán áll bosszút. Maga dühös volt a főmérnökre és erre adott egy pofont saját magának. Gondolkozzék majd rajta, kik örülnek annak, ha maga pofont kap...
Most a szemüveges vette át a szót.
- Megérdemelné, hogy elbocsássuk. Aki a munkafegyelmet megszegi, annak nincs helye a Dunai Vasműnél. De még ez egyszer eltekintünk tőle és csupán ötven forint bírságot kell fizetnie. Ebben benne van a tegnap esti botrányokozás is.
A mi emberünk izzadt, a kályhát nézte, amelyben lobogott a tűz és valóban tikkasztó forróságot árasztott a kis irodahelyiségben. Aztán felszegte a fejét:
- Én megnyugszom az ítéletben. De akkor a főmérnök se szegje meg a munkafegyelmet! Akkor az is menjen innen, ha nem jól cselekszik! Ne csak a kétkezi munkásembert vegyék elő mindig!

Munka után...

A fiatal párttitkár nevetett.
- Ebben igaza van az elvtársnak. De mi arra kérjük az elvtársat, segítsen a munkafegyelem szorosabbra húzásában. Ha kapkodnak, ha tervszerűtlenül egyik percről a másikra elviszik a gépet, akkor ne sztrájkoljon, hanem harcoljon a gépért. Van pártszervezet, ÜB, műhelybizottság, addig üsse a vasat, amíg ki nem ugrik az igazsága! Mi támogatjuk. Ne féljen a kritikától, mondja meg a véleményét alaposan a műszakiaknak, ha rosszul dolgoznak.
A mi emberünk is nevetett és motyogott valamit. Kis ember vagyok én ahhoz...
A fiatal párttitkár a fejét rázta.
- Nem kis ember maga. Mi mindnyájan magával vagyunk és együtt erősek vagyunk. Ne féljen! A hatalom a magáé!
A mi emberünk hallgatott. A fiatal párttitkár felállt.
Az építkezés is a magáé. Úgy viselje gondját! Még egyszer ne tegyen ilyet.
Nem tudta a mi emberünk, hogyan került ki a hatos kockából. Fájt az ötven forint, de azért örült is, hogy nagyobb baj nem történt. És mindemellett valahogyan jól érezte magát, ő nem erre számított. Azt hitte, hogy alaposan és gorombán "le fogják barnítani". Ehelyett olyan gyöngyén beszéltek vele, mint apa a gyermekével. Sőt. Az ő édesapja sokkal kisebb vétkekért is úgy elverte, hogy három napig érezte utána.
Csöndben, szerényen dolgozott hetekig.
Január vége volt már, amikor újra baj történt a transzportőrrel.
A transzformátorházat, törik-szakad, be kellett fejezni azon a héten. Aznap a födém betonozását kellett elvégezni. Hozzá is kezdett volna a mi emberünk a brigádjával, hanem akkor történt a meglepetés. A főépítésvezető főmérnöknek eszébe jutott, hogy télen nem lehet a betont transzportőrön szállítani, mert megköt a szalagon. Ki is küldte az utasítást. A mi emberünk megint tele lett méreggel. Hát éppen most kell ennek megint ugrálnia! Eszébe jutott a múltkori eset. A munka megtagadásáról szó sem lehet. No de azt sem lehet, hogy japánerekkel huzigálják fel a betont. Először is ma nem lesznek készen vele, másodszor meg veszélyes, hiszen csúszik az állványzat, a zsaluzás, valaki megcsúszik és lezuhan a nehéz vastalicskával a többiek fejére.
Így hát tanácsot tartottak.

A transzportőr az építők legjobb barátja

Arra az eredményre jutottak, hogy a mérnöki utasítást meg kell változtatni. Mert csak gondoljunk bele: a beton nem nézi a naptárt. A betonnak csak az számít, hideg van-e vagy meleg. Meg kell kérdezni, milyen hőmérséklet mellett veszélyes a betont transzportőr-szalagon szállítani, aztán meg kell mérni a hőmérsékletet és ha annál melegebb van, vígan lehet transzportőrrel betonozni, szabály ide, szabály oda. Mégis csak az a fontos, hogy a födém ma készen legyen.
Meg is kérdezték a fiatal mérnököt.
A mérnök levette és megtörölte a szemüvegét s csak azután válaszolt. Homlokát szigorúvá tették az összevont ráncok, de a szeme szeretettel pihent meg rajtuk, örült, hogy bizalommal fordulnak hozzá. Röviden, egyszerűen válaszolt a feltett kérdésre, de a munkások néhány szavából is megértették, hogy velük tart, a szövetségesük. Megmérték a hőmérsékletet. Plusz öt fok volt. Bátran indulhat a transzportőr! Dolgoztak is egész nap, kétszázas keverésű betonnal. Fél ötre, félórával fújás előtt készen is lett a födém.

Munkába indul a "Lőwy Sándor" brigád

Hanem aztán jött a hadd el hadd.
Öt órakor megérkezik ám a főmérnök, nagy sebbel-lobbal, arca vörös a méregtől.
- Ki engedte meg, hogy transzportőrrel betonozzanak?
A mi emberünk elébe állt.
- Én.
- Kicsoda maga?
- A brigádvezető.
A főmérnök végigmérte.
- Csak volt. Az én utasításaimat nem lehet megszegni. Azonnal el van bocsátva.
A mi emberünknek egy pillanatra elszorult a szíve. Hát úgy dobják ki, mint egy kutyát...
De aztán eszébe jutott az a fegyelmi bizottsági ülés. Hiszen ő azt tette, amit az elvtárs tanácsolt. Harcolt. Szembeszállt az utasítással, mert úgy látta, hogy az utasítás rossz. A betonnak semmi baja nem történt, viszont a födém készen lett és ez a fontos. Ezért őt nem küldheti el senki. Ahogyan előtte állt a mérnök, önkénytelenül oldalra nézett, támaszt keresett. Eszébe jutott annak a fiatal elvtársnak a szava: "Mindnyájan együtt nagyon erősek vagyunk..." Most olyan erősen gyúlt ki fejében a lámpa, mint még soha, e szavak fölött: pártszervezet, műhelybizottság...
- Nem megyek. Inkább köszönje meg, hogy megcsináltuk. Mert úgy, ahogyan maga akarta, holnapután sem lett volna készen. Engem a főmérnök szaktárs nem küldhet el.
A vitára sokan gyűltek oda. A főmérnök megzavarodott.
- No, majd elintézem - morogta.
A mi emberünk azért kissé nehéz szívvel feküdt le.
Másnap hangszórón át nyilvánosan megdicsérték.
Érdemes harcolni. Aki győzelmet arat önmaga fölött, azé a végső győzelem.

Munka után a városi könyvtárban

Folytatás hamarosan!


Sándor András - Sztálinváros
Megosztás:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)