2013. május 3., péntek

Szemelvények Dunaújváros történetéből IV. - Építők



A hajdani nagy barakktáborokban, a Délivárosban, a Radarban ezrek laktak. Aki munkát kapott Sztálinvárosban, annak szállás is járt. Egy vaságy, egy szék, egy keskeny furnér vagy pléh szekrényrekesz valamelyik barakkszobában.


Eleinte a felépült végleges lakásokat is szállásnak használták, hiszen az első évben családok nem is költözhettek az építkezésre. S ahol tízen-húszan laktak együtt, ott a tisztaság védelme egyszersmind az egészség védelmét is jelentette.


Bizony nem szégyen, de 1952-ben a következő rendeletre is szükség volt: "A hét első két munkanapján a Szűrőállomás éjjel 24 óráig ügyeletet tart. Ez idő alatt a tisztaságfelelősök a telep minden tömegszállását átvizsgálják, hogy az otthonukból visszatérőket megakadályozzák a féregbehurcolásban. Egyébként az eddig kéthetenként végzett porzást ezentúl hetenként kell elvégezni, mégpedig úgy, hogy a DDT-por a dolgozó testével közvetlenül érintkező ruhákba jusson."



Kik voltak az idesereglett ezrek és tízezrek? A korabeli magyar társadalom minden rétege és csoportja elküldte ide képviselőit. Többségében tisztességes munkás- és parasztfiatalok jöttek, de olykor-olykor az elviselhetőnél több volt a kalandor, a munkakerülő, a prostituált, deklasszált is. Egy híresztelés azonban nem igaz, a hőskorban elítéltek sohasem építették Sztálinvárost. Ez sértette volna a város rangját és azokét, akik szerte az országban büszkén vallották magukat az első szocialista város építőinek.


A Késdobáló és a jampecek. Szubkúltúrák Sztálinvárosban - Horváth Sándor /részlet/
forrás: http://www.korall.org/hu/node/1357

"Ez itten a büfé. Benne kiszolgálók.
Ez főzi a kávét, hajtja a darálót,
az méri a rumot, ez mossa fel a vért,
kanalat is lyukaszt biztonság okáért.
A többi mind vendég. Az ott fánkot eszik,
az a pohárt lopja, azok egymást verik.
Emitt most taposnak a pincér belébe.
Ez itt orvosért fut. A tér neve Béke."

(részlet egy 1954-es Sztálinvárosról szóló "anticsasztuskából")

Sztálinváros történetét hajlamosak a történészek a központi akarat történeteként értelmezni, holott maga a város főépítésze Weiner Tibor is beismerte, hogy a tervezett város épülésével egyidőben a beruházó miatt megindult a "nőtt város" fejlődése, ami azt eredményezte, hogy a végső célkitűzések és az "organizmus növekedésének folyamata" ütközött egymással (Weiner 1959: 38). Ilyen "nőtt" jelenség volt a barakktáborok mellett a "Késdobáló"-ként elhíresült sztálinvárosi kocsma, amely fittyet hányva a központi akaratnak fejlődött és vált a város egyik informális központjává. Ugyanígy nem szerepelt a központi akaratban az, hogy az ideiglenes jelleggel felhúzott barakklakások családok lakhelyeivé váljanak, a barakkokból városrészek jöjjenek létre (Pl.: Radar, Déliváros), sőt azok "gettósodjanak". A leghírhedtebb sztálinvárosi kocsma, a "Késdobáló", a Béke téren állt. A felvonulási barakkban elhelyezett büfé 1953-ban már a helyi hírlap érdeklődését is felkeltette, ami jelzi, hogy ekkorra már a többségi társadalom szemében tűrhetetlennek minősült a kocsma és törzsközönsége. A tudósítás szerint részeg emberekkel volt tele a helyiség, ordítozás, fékeveszett éneklés verte fel a környék csendjét. Az arra járót az a veszély fenyegette, hogy valamelyik magáról megfeledkezett részeg ember megveri, esetleg bicskát szúr belé. A hely veszélyességét fokozta, hogy közelében volt az autóbusz állomás, így végképp az átutazók, részeges verekedők tanyájává vált ez a büfé. A cikk szerzőjét legjobban az bosszantotta, hogy a kocsma látogatói a járókelőkbe is belekötöttek, sajátos "hangulatot" kölcsönözve ezzel a környéknek.

A "Késdobáló" múltja a város történetének "alapító hőskorára" nyúlik vissza. 1950-ben a Béke téren még csak kukoricaföldek voltak. Ide érkeztek az első építők és a Lajos-kőnél felépítették az első barakkokat. Ezek voltak Sztálinváros első épületei, itt helyezték el az első irodákat és szállásokat. A 1953-ban az először megépült barakkok egyikében működött a "Késdobáló". "Az idő kissé megviselte az épületeket, így azután nem is csoda, hogy a mindig füstös és kormos helyiségekbe még egy pohár italra sem a legjobb előérzettel mentek be a dolgozók".


A Lajos-kőnél - a majdani Béke téren - elkezdett munkálatok azt a látszatot keltették, mintha ez lenne a város majdani központja. Sokak szerint "itt dobogott az építkezés szíve". Transzparens hirdette: Dunai Vasmű építkezés, de aki lemerészkedett a hatos útról, könnyen beleveszett a semmibe. Ugyanitt - a Béke téren - nyitották meg az első vegyesáru-boltot is. Nem messze innen állt az első üzemi konyha, ami ellátta az építkezésen dolgozókat (Miskolczi 1975: 37-39). Aki tehát a városba érkezett, joggal érezhette, hogy a Béke tér a város központja, holott a végleges várostervben a majdani belvároson kívülre esett a terület.

Az első lakóhelyek is a Béke tértől nyugatra "nőttek" ki: zárt rendben álltak a barakkok, a József Attila kultúrház (barakképületben), a vegyesbolt és Szűrőállomás. Míg az építkezési terület - elsőként a majdani város házait kezdték építeni - a Béke tértől keletre helyezkedett el. Így az első lakók, az építkezésen dolgozók számára a Béke tér pont metszéspontban volt lakóhely és munkahely között, ezenkívül itt juthattak hozzá az élelemhez, az italhoz és innen indultak az autóbuszok, amelyekkel a környező falvakban elszállásoltak hazajártak. Így válhatott a város első jelképévé a Béke tér, amelynek "szíve" a "Késdobáló" volt.

Mindenki, aki visszaemlékszik az időszakra és felidézi a Béke teret, megemlíti a téren álló kocsmát. Aki megérkezett és távozott a városból, annak első és utolsó emlékképe a városról a Béke téren a kocsma körül kavargó tömeg volt. "A kocsik délután öt óra tájban a Béke téren várakoztak. Az építkezésről beözönlő emberek itt gyülekeztek. Micsoda perzsavásár volt az, te jó isten! A vegyesboltnak berendezett barakk ajtaja előtt hosszú sorok kígyóztak" - emlékszik vissza a "fertőzött területre" az egyik korabeli munkás. Aki a városban járt, rögtön hírét vitte a "Késdobáló"-nak és a köztudatban kezdett kialakulni az a - egyébként rendőrségi jelentésekkel alá nem támasztható - nézet, miszerint "rovott múltú emberek" dolgoznak Sztálinvárosban. Az igazgatók, tanácselnökök sem családostul érkeztek a városba - a családot otthon hagyták, általában a biztonságosnak tartott Budapesten. Az értelmiségiek családjukat csak később, a Béke tér "fertőtlenítése" után hozták magukkal. A Béke tér, különösen a nagyobb piaci napokon a városba érkező koldusok kedvelt kéregető helye is volt.


Bár a köztudatban elterjedt, hogy Sztálinvárosba az ország minden tájáról érkeztek, elsősorban a távoli és közeli falvakból, ezt a képet tovább kell árnyalni. A normaadás tekintetében egy idő után a városokból érkezők domináltak. Az első építkezésekre a kőművesek valóban a falusi "kubikosbandákkal" érkeztek, de 1952-53 során, az első gyár megalakulásakor már jócskán érkeztek munkások a vidéki városokból (elsősorban az egykori rimamurányi körzetből) és Budapestről is.

Megosztás:

0 megjegyzés: