Kovács János - egy munkás monológja
„Dunapataj-Böddpusztán születtem 1929. május 18-án. Ott, a pusztai iskolában jártam ki a nyolc általánost. Negyvenháromban végeztem, április elsején. Nem voltam rossz tanuló, de jó sem. Még aznap munkába álltam, felvettek kisbéresnek a kalocsai érsekséghez. Az intéző mellett voltam ilyen „eredj ide, eredj oda". De kaptam fizetést. Nyolc mázsa búzát kaptam egy évre, meg pénzt is. Nem tudom, hogy mennyit, mert azt a mama vette fel. Ez volt a járandóság, meg nyolcszáz öl komenciós föld.
Öten voltunk testvérek. Én gyerekként nem tanulhattam, lehet, hogy később, ha nem jön a háború, minden más lett volna. De jött a háború, az érsekség megszűnt. Ki lettek osztva a földek, azon gazdálkodtunk. Ötvenben vonultam be katonának. Az egyik bátyám ötvenkettőben eljött Sztálinvárosba munkát keresni, fel is vették a Sztálin Vasmű gépgyárába. Olyan szerencséje volt, hogy lakást is kapott. Ötvenháromban leszereltem, tanakodtam magamban, hogy hova is menjek. Még nőtlen voltam. A bátyám azt mondta: gyere ide te is, majd találsz munkát. Egy novemberi napon hajóra ültem, és jegyet váltottam Sztálinvárosba. Ahogy kikötöttünk, már messziről hallatszott a rádiók hangja. Tele volt a Vasmű út mikrofonnal, mindig mondták, hogy mi épül, hova keresnek embereket, merre kell menni. Volt egy kis bőröndöm, abba a nővérem beletette a borotválkozókészletet, emezt, amazt. Mentem a bátyámékhoz. Este volt, a villanyok már égtek. Olyan volt, mint egy nagy karácsonyfa...
Öten voltunk testvérek. Én gyerekként nem tanulhattam, lehet, hogy később, ha nem jön a háború, minden más lett volna. De jött a háború, az érsekség megszűnt. Ki lettek osztva a földek, azon gazdálkodtunk. Ötvenben vonultam be katonának. Az egyik bátyám ötvenkettőben eljött Sztálinvárosba munkát keresni, fel is vették a Sztálin Vasmű gépgyárába. Olyan szerencséje volt, hogy lakást is kapott. Ötvenháromban leszereltem, tanakodtam magamban, hogy hova is menjek. Még nőtlen voltam. A bátyám azt mondta: gyere ide te is, majd találsz munkát. Egy novemberi napon hajóra ültem, és jegyet váltottam Sztálinvárosba. Ahogy kikötöttünk, már messziről hallatszott a rádiók hangja. Tele volt a Vasmű út mikrofonnal, mindig mondták, hogy mi épül, hova keresnek embereket, merre kell menni. Volt egy kis bőröndöm, abba a nővérem beletette a borotválkozókészletet, emezt, amazt. Mentem a bátyámékhoz. Este volt, a villanyok már égtek. Olyan volt, mint egy nagy karácsonyfa...
Másnap reggel mentem a szűrőállomásra, orvosi vizsgálatra. Nem volt baj, egészséges voltam. Az öntödébe kerültem segédmunkásnak. Állandó éjszakás voltam. Mindjárt adtak szállást is, a Vasmű út ötben, az ötödik emeleten. Négyen laktunk egy szobában, mindenki kapott szalmazsákot, lepedőt, pokrócot. Az egyik szobatársam idősebb ember volt, akár az apám lehetett volna. Ő mondta mindig, hogy ne törődj semmivel fiam, majd megtanulsz lassacskán mindent, ki kell tartani. Mert eleinte nagyon féltem a darutól, mikor elindult....Ötvenhét tavaszán otthagytam az öntödét, elmentem a kokszolóhoz. Ott tanulni kellett, elvégeztem a gépkezelői tanfolyamot, meg a vegyipari szakmunkásképzőt. A benzolkinyerőben dolgoztam harminchárom évet, onnan mentem nyugdíjba nyolcvankilencben. Összesen harminchat évet és hat hónapot töltöttem a Dunai Vasműben.
Ötvennégyben nősültem meg, egy dunapataji szomszéd lány lett a feleségem. Ő is munkásszállón lakott. Sok jó szórakozóhely volt akkoriban a városban, ment az élet. Ahol most a főiskola futballpályája van, ott végig barakkok voltak, ott volt mindig a tánc. Ahol most az Ady-szobor áll, ott is volt egy vendéglő, néha oda is bementünk. Ötvenkilencben kaptunk lakást a Bocskai utcában. A feleségem a kikötőben raktáros volt, onnan ment nyugdíjba. Közben a család is szaporodott, két lányunk meg egy fiunk született. A három gyerekem között nincs vasműs.
Én a kokszolónál megalapoztam a jövőmet. Csoportvezető lettem, a fizetés is emelkedett. Most se panaszkodok, hogy a nyugdíjasnak nem könnyű, meg ilyesmi. Természetemtől fogva olyan vagyok, hogy tudom: ami van, abból kell megéljek. Nincs sok igényünk. Ruhám az annyi van, hogy nem kell venni, amíg élek. Utazni már nem szeretek, pedig ingyen mehetnék. Van egy kis telkem Óvárosban, már vagy harminc éve.
Egy kicsi ház van rajta. Tavasszal a feleségemmel kimegyünk, ott vagyunk kint egész nyáron, csak ősszel jövünk be. Ott elvagyunk. Én minden nap bejövök a városba friss kenyérért. A kokszolónak van egy nyugdíjas csoportja, oda is eljárok. Már kétszer voltunk Ópusztaszeren kirándulni. A Dunaferr újság mindig jön, elolvasom végig. Figyelem, hogy a maiak már kevesebb órát dolgoznak, mint mi. Nem irigylem tőlük, sőt, örülök neki, mert a benzol veszélyes. De szerencsére nem okozott semmi egészségkárosodást. Pedig én is féltem az orvosoktól, mikor hathetente mentünk az orvosi vizsgálatra. Mindig azt mondták: magának olyan szervezete van, hogy ellenáll mindennek. Úgy él, ahogy kell. Nem is panaszkodtam én soha. Egyébként hetvenegy éves leszek május tizennyolcadikán..."
Sztálinváros a 60-as évek elején
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése