Hét év után 2008-ban állt a nyilvánosság elé egy brit nő, aki túlélte a 2001. szeptember 11-i terrortámadást. Christine Sweeting szerencsésen megmenekült. Egy évvel később visszautazott New York-ba, hogy a Ground Zeronál lerója tiszteletét a tragédia közel 3 ezer halálos áldozata előtt.
A New York-i ikertornyok közé beékelődött ötcsillagos Marriott Hotelben kiváló volt a hangulat 2001 szeptember 11-én. A 940 vendég közül a legtöbben éppen reggelijüket fogyasztották és tervezgették, mit csinálnak majd aznap. De az életük néhány perccel később örökre megváltozott.
– Szeptember 1-én repültünk el New York-ba. Csodálatos napokat töltöttünk ott, annyira jól éreztük magunkat, hogy úgy döntöttünk: a tervezettnél tovább maradunk. Az utolsó napon még sétálni akartunk a Central Parkban, és hazaindulás előtt szerettünk volna még néhány dolgot vásárolni. Éppen indulásra készen álltunk a hotelszobánkban, amikor hatalmas csattanást hallottunk, amit óriási moraj kísért. A szobánk ablakai kitörtek, törmelék zuhant a padlóra, a lámpák villogni kezdtek, és megszólalt a tűzjelző. Tudtuk: azonnal ki kell jutnunk az épületből. A férjem éppen a cipőjét kötötte, ezért ránk kiáltott: „Induljatok kifelé, jövök utánatok azonnal én is."
Nicola és én leszaladtunk a lépcsőn. A hallban, a recepciónál üvegszilánkokat láttunk mindenütt, és kint, a hotel előtt is. Arra gondoltam: egy bomba robbant fel. Néhány tűzoltó rohant be az épületbe, és azt mondták: mindenkit evakuálnak.
Beszaladtam a földszinti étkezőbe, hogy néhány textilszalvétát szerezzek, amit a szánk elé tudunk tartani. Hatalmas volt a por és a füst. Az asztalokon még gőzölögött a csészében a kávé, és még ott volt a reggeli a tányérokon, amit a menekülő emberek hagytak hátra.
A szállodán kívül kigyulladt kocsikat láttunk, törmelékek zuhantak a földre, és hatalmas dugó alakult ki, mert mindenki szeretett volna a helyszínről az autójával minél hamarabb elhajtani. Sokan mezítláb rohantak ki a szállodából. Valaki azt kiáltotta: „Egy repülőgép belecsapódott a toronyba!", és mi felnéztünk: hatalmas füstöt láttunk kitörni a világkereskedelmi központ tornyaiból. Azt gondoltam, véletlen baleset volt, és mondtam Nicole-nak, hogy fényképezze le.
Ahogy felemelte a fényképezőgépét, megérkezett a második repülőgép. Dermedten álltunk, és végignéztük, ahogyan becsapódik a másik toronyba, és felrobban. Sokkot kaptam, így egyáltalán nem emlékszem a robbanás zajára.
Ami ez után következett, az maga volt a pokol. Láttuk, ahogyan a tornyokból menekülő emberek kiugrálnak a felsőbb emeletekről, és mélységbe vetik magukat. Mind szörnyethaltak.
A magasból a repülőgép fémdarabjai hullottak ránk, nagyon sokan megsebesültek a fém- és üvegdaraboktól.
Mentettük az életünket: a Battery Park felé futottunk. Ez tízpercnyi sétára van a szállodától. Amikor odaértünk, megálltunk, és visszanéztünk. Láttam a hatalmas lyukat a tornyok helyén. Azt mondtam a lányomnak: „Le fog omlani."
És valóban, a tornyok összeomlottak. Az épületet óriási fekete felhő vette körül, por és törmelék szállt a levegőben, és ez a fekete felhő egyre közeledett, és szörnyetegként vett körül bennünket.
Megláttam egy kötéldarabot a földön. Felvettem, a derekamra kötöttem, a másik végét Nicoláéra. Így nem veszíthettük el egymást. A szalvétákat a szánk és az orrunk elé tartottuk, és belekapaszkodtunk a park korlátjába. Egészen addig maradtunk így, amíg a sötét füst és por oszladozni kezdett körülöttünk.
Totális pánik volt. A férfiak menekülés közben félrelökték a nőket és a gyerekeket. Fojtogató füst ölelt körbe minket, valami csípős szagot éreztünk, amitől émelyegni kezdtünk. Átöleltem Nicolát, megpróbáltam megvédeni őt.
Les-re gondoltam, és elképesztő dühöt éreztem hirtelen. Ő bizonyára bennünket keres, ahelyett, hogy az életét mentené. Rosszul lettem az aggodalomtól. Nem tudtam, hogy élve vagy halva látom őt viszont, és a sokk meg a félelem egyre csak táplálta dühömet.
Kényszerítettem magam arra, hogy világosan gondolkodjak. Tudtam, hogy a közelben van egy komp, ami Staten Islandra visz át, ezért elmentünk Nicolával a mólóig. Nagyon sokan a Hudson folyóba ugrottak, úgy próbálták menteni az életüket. Katonai gépek cirkáltak a folyó felett, és mi nem tudtuk, mire számíthatunk még. Végül a második komppal átjutottunk a szigetre, onnan néztük a Manhattanre boruló fekete füstöt.
Egy férfi állt mögöttünk. Sokkot kapott. Kérdeztem, jól érzi-e magát, de képtelen volt megszólalni.
Elbotorkáltunk a staten islandi rendőrőrsig, és később kaptunk az egyik hotelben egy szobát. Nem tudom, hogy ki fizette ki nekünk. Tisztára mostuk magunkat a zuhany alatt, de a füst és a halál szaga még napokig velünk maradt.
Egész éjjel nem tudtam aludni. Csak néztem a tévét, és minden arcban az én férjem, Les arcát kerestem. Rosszul voltam az aggódástól, és nem tudtam hinni.
Christine Sweeting és családja.
A következő napon megszállottan vártam a híreket. Végül két órakor megcsörrent a telefon, és egy rendőr azt mondta: „Van itt valaki, aki szeretne beszélni önnel." És ez után Les kedves hangját hallottam „Helló, szerelmem!" – mintha épp most tért volna haza a munkából.
Elmesélte, hogy amikor kijutott a hotelből, sokáig keresett az utcán bennünket a törmelékek között. Egyszerűen nem engedte meg magának, hogy pánikba essen. Egy idő után felhagyott a keresésünkkel, és átment komppal New Jersey-be. Ott, bár nem volt nála sem pénz, sem személyi igazolvány, a Vöröskereszt által felállított menekülttáborban kapott egy ágyat.
Három órával azután, hogy a rendőr felhívott bennünket, Les megérkezett. Autóval hozták el a hotelbe, ahol szállást kaptunk. Olyan szorosan öleltük át egymást, mintha soha többé nem akarnánk a másikat elengedni. Három nappal később visszarepültünk Nagy-Britanniába. Én egy évvel később visszatértem New York-ba, egyedül. El kellett mennem a Ground Zerohoz, hogy lerójam tiszteletemet mindazok előtt, akik a terrortámadásban életüket vesztették.
Les soha nem beszélt arról, mit látott azon a napon. Azt hittem, ami történt, az közelebb vitt bennünket egymáshoz, de valójában inkább eltávolított.
Amikor a tévét nézem, és a terrortámadás képeit látom, úgy gondolom: olyan ez, mint egy rossz álom.
Különös megmenekülésünkről nem sokat beszéltünk. A sors fintora, hogy a férjem 2006 szeptemberében hunyt el.
A terrortámadás után hamarosan mindketten munkába álltunk, de egyszerűen képtelenek voltunk felejteni és továbblépni. Még mindig vannak felvillanó emlékképeim. Sokszor látom a torony felé repülő gépet.
Ilyenkor megfagy a szívem, és elnémul a szám. Néha hallom az első becsapódás zaját. Egyszer vezetés közben fekete felhőt láttam gomolyogni az égen. Ez arra a sötét felhőre emlékeztetett, ami New Yorkban beborított bennünket. Elkezdtem remegni, annyira, hogy félre kellett húzódnom a kocsival és meg kell állnom.
Már másképpen látom az életet - hiszek a sorsban, és abban, hogy amikor az időd lejár, nem tudsz semmit tenni ellene.
Emléket is őrzök erről a napról: a szalvétákat, amiket a szálloda ebédlőjéből hoztam magammal.
Ezek arra emlékeztetnek engem, hogy az élet egy szívdobbanásnyi idő alatt teljesen megváltozhat.
forrás: delmagyar.hu
2011-es dunaújvárosi emlékkoncert
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése