1963. október. Csengett a telefon az apostagi iskola igazgatói irodájában. Dunaújvárosból jött az örömhír: jöhetek a városba tanítani. Dani Lukácsnak és Fekete Pista bácsinak köszönöm most is, a múló évek távolából.
1963. október 15-én szebb névnapi ajándékot nem is kaphattam volna, mint az "egész" Móricz Zsigmond Általános Iskolát: Emmuskával, Vörös Jánossal, a felső- és az alsó tagozatos kedves, szeretettel fogadó, segítőkész kollégákkal. Akkor még nem tudtam, hogy ének-zene tagozatos iskolába kerültem. A csengő gyermekhangok, a fuvolázó kockás inges nebulók elbűvöltek. Rövid idő alatt észleltem, hogy az érdeklődő, csillogó szemű gyermeksereg hosszú távra magához láncol, s én mindent el fogok követni, hogy szeretetemmel, szakmai tudásommal tanítsam, neveljem őket.
Öröm volt számomra minden magyar- és történelemóra megtartása, hangulata. Észrevétlenül vittek, sodortak magukkal; tanulni, tudni akartak.
Felejthetetlen emlékem az 1965. május 19-i évzáró hangverseny. Kodály Zoltán tanár úr elfogadta az iskola meghívását. Meghallgatott egy bemutató órát a 6. a osztályban, amelyet Vörös János énektanár vezetett. Az osztályfőnök én voltam. Érthető, hogy határtalan öröm töltött el az elismerő nyilatkozata hallatán tanítványaim tudásáról. Azt mondta:
"Nem győzök olyan nehéz bicíniumot, tricíniumot írni, amit ti ne tudnátok leénekelni."
Az iskola évkönyvében ma is ott látható Kodály jóslata: "1965. május 19. Örömmel látta az iskola fejlődését, előre látja szép jövőjét: Kodály Zoltán."
Az év végi hangversenyek, a karácsonyi koncertek, az énekkar kísérése; izgalom, nyüzsgés, siker, boldogság. A fergeteges verbunk, a színes táncos kavalkád Szoboszlay Katival. Az osztálykirándulások az ország szép tájaira. Amelyekre a találkozók beszélgetései közben ma is szeretettel emlékeznek. A tantestületi kirándulások, a közös összejövetelek, vidám nótázás klarinétkísérettel; mind elraktározott feledhetetlen emlék. Az utcán örömmel, tisztelettel köszöntenek a volt tanítványaim, csókolom, szervusz, Tecanéni. Én már csak Teca néni maradok.
Az otthonom is emlékeket őriz: könyvek, tablóképek, könyvjelzők, emléktárgyak. Egy-egy kedves gyermekarc, osztály mosolyát juttatják eszembe. 2003-ban a 23 éves találkozón örömmel tapasztaltam, hogy mind értékes emberré vált.
A pedagógus számára ez a legnagyobb elismerés. Ilyenkor érzi az ember, hogy a munkája nem volt hiábavaló, ő is hozzájárult ahhoz, hogy az elvetett magból jó termés legyen.
1963-1993. Harminc évet nem lehet elfelejteni. Szerencsés embernek tartom magam, mert az életem munkája során azt tehettem, amit szerettem.
Üzenem az utánam következő "nemzedéknek": szeressék a gyermekeket, a hivatásukat, tiszteljék egymást, hogy a "tanító" "FÁKLYA" legyen Móricz Zsigmond értelmezésében.
forrás: Ötven év - a Móricz Zsigmond Általános Iskola jubileumi évkönyve
_________________________________________________
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése