EGY SÁROS ŐSZI NAP
AZ EMBER, történetünk főszereplője, magyar ember volt és itt élt, ezen a tájon, a Duna mentén. Budapesten, a Ganz Hajógyárban, fülledt, majd forró levegőben verejtékezett naphosszat. Akkora hatalma volt, hogy a szikrázó, olvadt vasnak parancsolt s mégis rabságban vergődött. Másnak folyt a vörösen izzó fém, más gazdagodott, míg ő dolgozott. Akárcsak a másik ember, aki a Győri Vagongyárban szerelte a motorokat másnak, amíg ő maga olyan sovány lett, mint a gyufaszál, beesett arca hosszúra nyúlt, csak két nagy szemében égtek rejtett és nagy lángokat ígérő tüzek.
Vagy a harmadik ember, aki a földet túrta itt nap mint nap hajnali kettőtől éjjel tizenegyig, s állt az ökör faránál, mint a zirci apátúr vagyontárgya, értéktelenebb az apát szemében az ökörnél.
Négy és fél évvel azután, hogy a messzi kelet és észak erős, szabad fiai összetörték a bilincseket és az öntő Chorin úr székébe ült, a motorszerelő maga lett a nagy győri gyár motorja, szíve, a cseléd akkor kelt fel, amikor akart és nem az apátúr, hanem saját földjén nézett körül - négy és fél évvel ezután az ember megjelent Dunapentelén.
1949 novemberét írtuk azon a napon.
A Párt hatalmas terveket készített a magyar föld újjáformálására, olyan új világ teremtésére, mely nagyobbat fordít a magyarok sorsán, mint István király műve volt.
Rákosi Mátyás így szólt: "Magyarországot fejlett ipari termeléssel rendelkező mezőgazdasági országból fejlett mezőgazdasággal rendelkező ipari országgá kell tenni."
Az ipar alapja az acél. Rákosi Mátyás elküldte hát a kis csapatot, teremtse meg ezt a művet a szélesen hömpölygő Duna partján.
Úgy érkezett ide az ember, hogy előbb végigjárta a Dunapartot. Keresett, kutatott, alkalmas hely után kutatott, mint ősei több mint ezer esztendővel ő előtte. De az ő látóköre már szélesebb; sokkal messzebb lát előre a jövőbe. Azért is, mert vele vannak a jövő küldöttei, a szárba szökkent jövő országának segítő követei, akik négy és fél évvel ennekelőtte szuronnyal nyitottak utat a szabadságnak és most műszerrel a kezükben jönnek segíteni a természet ellen hadrakelt magyaroknak. Az ősöket még sodorta a történelem hullámverése és azt hitték, legeltetni jönnek erre a tájra. Ő, az utód már maga irányítja, kormányozza a történelmet, mint a kohó hőfokát, az öntvény szilárdságát, a Bessemer-körtét vagy a Martin-kemencét. Ő már tudja, hogy akkora olvasztókat emel a nagy víz partján, amekkorák egy harmaddal több vasat adnak majd, mint abban a pillanatban az ország valamennyi olvasztója. Ő már látja az új várost, zöld lombjaival, színes virágjaival, új házaival és új vagy megújult lakóival. Olyan kovács ő, aki máris egy egész ország vasát kovácsolja a fejében megszülető merész, új hengersorokkal. Már látja, amint az életre hívott óriás, a Vasmű, minden percben egy Hernádot vagy egy Sajót szürcsöl ki a Dunából s aztán, mint gondoskodó testvér, teríti szét ezt a vizet a környező földeken, hadd teremjenek még dúsabban ezen a száguldva nekirugaszkodott tájon...
Ólmosan szürke, novemberi nap volt, amikor a kis kutatótársaság megállt és körülnézett a pentelei fennsíkon.
Ez a fennsík földnyelvhez hasonlóan nyúlik a Duna fölé. Oldalában és lábánál húzódik meg az ijedt kis falucska, házai úgy kapaszkodnak a hegyoldalba, mint apró gyermek az anyja szoknyájába. Igen, hegyoldal, mert ez a fennsík letarolt hegy. Türelmes, szívós munkával a szél hordta el a csúcsát, az évezredek óta szüntelenül fújdogáló észak-nyugati szél. A Duna örök útitársa itt ez a szél és még a munkát is megosztották, a Duna a hegy alját, a partot hordta szívósan és irgalmatlanul, a szél meg a tetőt koptatta. Így alakult ki a mai fennsík, sima asztallapjával és meredek falaival. Mint egy természetalkotta vár, farkasszemet néz a Duna túlsó partjával.
A kutatók megálltak egy ponton és körülnéztek. Csend volt, finom poralakban szemerkélt az eső. A csizmák térdig süppedtek a sárba, az egész talaj felázott, pépes állapotban volt.
- Ez a lösz - mondotta a geológus és aztán megint csend lett.
Komor és puszta volt a kép. Amerre néztek, mindenütt sáros, vízben úszó szántóföldek feketélltek, a messzeségben tanyák tar fái rajzolódtak ki a ködben és a feketeségbe csak a szakadékok sárga falai vittek valamelyes színt. Előttük mindenfelé elaggott, megszürkült kukoricaszárak roskadoztak az esőben és nem túlságosan erős, de sajátos, rothadó illatot leheltek a tájra. A dűlőutak feláztak, egyéb út nem volt. A mohácsi utat is csak akkor betonozták.
Figyelmesen néztek körül és a permetező eső lassanként átáztatta a kezükben tartott, levegőben kiterített térképet. A minisztérium mérnökei nyújtogatták a nyakukat és "műtárgyakat" kerestek, amelyen végre megpihenhetne technikához szokott szemük. Ám itt csak természet-formálta "tereptárgyak" voltak, emberi kéz alkotta "műtárgyak" sehol. Itt a semmiből kell olyan "műtárgyat" teremteni, amilyen ezen a földön sohasem volt és amely új korszaknak veti meg alapját.
A vasöntő szívébe, mint az áram, tört be ez a felismerés és igen nagy vihart kavart benne. Pedig nyugodt ember volt, hiszen az öntéshez nyugalom kell. Az izzó, folyékony vas csak a nyugodt embernek engedelmeskedik. Ám mennyire eltörpül még az olvadtan fortyogó, ömlő, szikrázó elem is a teremtés prometheusi feladata mellett? Mindig öntőmester szeretett volna lenni, de az elmúlt világ nem engedte. Az újban vezérigazgató lett s így vágya még mindig teljesületlen, szomjúsága még mindig oltatlan. S most ezen a pusztaságon megteremtheti magának az öntődéket, olvasztókat és csak annyit kér majd jutalmul, hogy ő vezethesse le az első öntést, hogy életében először öntőmester lehessen!
Nyomorúságos viskóival, mint évszázados úri bűnök vádirata, kapaszkodott a hegyoldalba a kis magyar falu, Dunapentele ...
- Ott... Ott van valami!
A mérnök kiáltása úgy hasított bele a csendbe, mint Kolumbus matrózáé az árbockosárban, amikor megpillantotta a földet. Mindnyájan felkapták fejüket és a mérnök kinyújtott karjának vonalát követték. Tekintetük két, egymástól körülbelül 200 méternyire levő sárga, kerek tárgynál állt meg.
A szovjet ember ismerte fel legelébb.
- Repülőgépfigyelő készülék.
- Radar - toldotta meg a mérnök.
Pedig nem radarkészülék, mert az a németeknek nem volt birtokában. Dehát így rövidebb, kifejezőbb.
A girbe-gurba utcákon feldübörögtek az új korszak hírnökei: a gépek
Odamentek az egyik készülékhez és meghintáztatták hatalmas kerek tányérját, amely kivert, kihullott üvegdarabjaival olyan volt, mint egy ég felé néző világtalan.
A szovjetember is, a vasöntő is úgy látta, hogy ez a hely alkalmas lesz a magyarok legnagyobb nehézipari kombinátjának és első szocialista városának felépítésére. Mintha a Duna és az északi szél évezredeken át készítette volna számára a helyet: a fennsíknál, a pentelei platónál jobbat nem leltek a nagy folyam partján. Földrajzi helyzete is igen jó. Azt lehet mondani, éppen kellős közepe az országnak. Budapesttől nincs messze, de túlságosan közel sem: 70 kilométer.
A vasöntő körülnézett és szeme előtt a novemberi ködben megelevenedett a pusztaság. Hatalmas kohók sorakoztak előtte, szikrázva ömlött a vörös vasfolyó, hengersorok csattogtak, vonatok vágtattak, tele szénnel, vasérccel és kész vaslemezzel.
Aztán eltűnt a látomás és a vasöntővel konokul nézett szembe a ragacsos, vizes sár.
Szél kerekedett és meghimbálta a figyelőkészülékek tányérját.
- Hozzá kell kezdeni - mondotta a vasöntő.
- Még nincsenek készen a tervek - aggódott egy mérnök.
- Addig is hozzá kell látni. Akármilyenek lesznek a tervek, munkáslakásokat kell építeni.
Az építkezéshez fel kell vonulni. Építsük fel az első felvonulási épületeket. Irodát, étkezőhelyiséget, szállásokat.
Azután abban állapodtak meg, hogy itt, a Duna fölé emelkedő szirtfokon, a szélső mellett építik fel az első ilyen épületet, a Dunai Vasmű első irodáját és az első barakkokat.
Ez az épület ma is ott áll, körülötte sorakoznak a Dunamenti Mélyépítő Vállalat munkásszállásai. A két német figyelőkészüléket már régen leszerelték és bizonyára hasznos célokra felhasználta őket a fémgyártás. De azt a részt máig is radarnak hívják és talán akkor is úgy fogják hívni, amikor már majd senki sem tudja, mi köze van a város e részének a radarhoz.
Esténként most is hallani a dalt, amint kiszivárog valamelyik szállásról:
A radarban elkapott az eső,
Azért mégis én leszek az első...
Így kezdődött meg 1949-ben, azon a nedves, ködös, sáros novemberi napon az új város alapítása. Talán akad majd festő, aki a szárnyaló képzelet rakétájára ülve, megfesti ezt a pillanatot.
Állványok sűrű hálójában nő az új város betonóriása, a Víztorony
Folytatás hamarosan!
Sándor András - Sztálinváros
Egy sáros őszi nap
A szél
Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy "kohó" már működik
Az új ember
Sztálinváros
A szél
Egy boldog város
A szén és acél műve
Új hadsereg
Harc
Hősök
Negyvenegy óra
Egy "kohó" már működik
Az új ember
Sztálinváros
Ha tetszett, oszd meg, hogy ismerőseidhez, barátaidhoz is eljusson a cikk. Köszönöm!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése