Szemelvények Dunaújváros történetéből XIII. - Interjú Lombos Ferenccel

Egy huszonhat éves fiatalembert bíztak meg 1950-ben, hogy legyen az építkezés pártszervezője, később az MDP Sztálin Vasmű építkezés titkára. Sok évvel később, Lombos Ferenc, a Győr-Sopron megyei Tanács elnöke, interjút adott Aczél Gábornak, aki a dunaújvárosi könyvtár megbízásáról kérdezte a hajdani első párttitkárt.

Kérdés: Lombos elvtárs mikor került Dunaújvárosba, és hogyan?

Válasz: Dunaújvárosba úgy kerültem, hogy 1950-ben Győrben, Győr városi első titkár voltam. Egy szép napon hivattak Pestre, a káderbizottság elé, ahol elég sok ember ment be előttem a bizottság elé. Végül én is bekeveredtem, és ott kérdezték, hogy mi lenne a véleményem arról, ha elkerülnék Dunapentelére pártbizottsági titkárnak, ahol egy nagy építkezés lesz. Én persze nagy örömmel, szívesen vállaltam: a párt alkalmasnak tartott arra, hogy ilyen feladattal bíz meg, akkor az érthetően nagy örömömre szolgált. Ilyen alapon kerültem le 1950. november 23-án. Addig azt sem tudtam, hogy ilyen van Magyarországon. Otthon meg kellett keresni a térképen, a családdal együtt.

Kérdés: Amikor a városba érkezett, mi volt a feladata?

Válasz: Az én első számú feladatom az volt, hogy létrehozzuk az építkezéshez szükséges, a vezetéshez szükséges pártbizottságot. Ez a pártbizottság olyan jellegű tevékenységet jelentett számomra, hogy teljesen idegen elvtársak között kellett dolgozni, idegenekkel megismerkedni, és kérni az ő támogatásukat, keresni azokat, akik a legalkalmasabbak arra, hogy a pártbizottság munkájának tevékeny részesei legyenek.

 

Kérdés: Emlékszik ezekre az emberekre? Meg tudna nevezni közülük valakit?

Válasz: Azt hiszem, hogy igen. A közvetlen függetlenített apparátus, amely akkor létrejött, azt is természetesen a párt központi vezetése irányította le az építkezésre. Ilyen volt a Mester Sándor, aki tulajdonképpen helyettesként dolgozott, tulajdonképpen ő éveken keresztül a pártszervezéssel foglalkozott. Jelenleg a Vas megyei Gabonafelvásárló Vállalat igazgatója. Eredetileg is odavaló volt. Aztán a Kocsa László, aki úgy tudom Fejér megyében dolgozik még. A Barna Ernő, aki - úgy tudom - szintén Fejér megyében van. A Sárvári Gyurka, aki az akkori DISZ-nek volt a titkára, fiatal, nagyszerű embert ismertem meg benne. Ö most Budapesten dolgozik, de nem tudnám megmondani, hogy milyen vonalon. Hát, még az elsők között volt a Fürjes János, aki az akkori sajtónak volt az irányítója és a végrehajtó bizottság tagja. Hát természetesen részese volt a Borovszky Ambrus, jóidéig részese volt a választott testületnek a Bondor József elvtárs. A Sebestyén János nem volt a választott testület tagja, mint aki a fő beruházó volt, és összekötője az építkezésnek és a kormányzati szerveknek.

Kérdés: Említette, hogy a közbiztonság nem volt kifejezetten szilárd. Milyen összetételű volt az építkezés személyi állománya?

Válasz: Én azt hiszem, az egyértelmű, hogy az akkori DISZ mozgósító szerepe után jött faluról egy nagy tömegű fiatal, becsületes szándékú fiatal, de megjelentek az aranyásók is. Ebben benne van: ugye akkor szüntették meg a nyilvános házakat, és az ott, benn élő személyzet egy nem is kis része jelentkezett az építkezésen, és hát az országból azok a büntetett előéletű emberek is, akik úgy gondolták, hogy ebben a nagy tömegben úgy el lehet tűnni a szürkeségben, úgy lehet lopni, csalni, ahogy éppen az a számukra legkedvezőbb, és hát akkor voltak a régi világ deklasszált elemei, akik kénytelenek voltak dolgozni. És hát szép számmal jelentek meg azok is, akik - finoman kifejezve - nem nagyon szerették az akkori épülő szocialista társadalmunkat.

Később, amikor már láttuk, hogy tenni kell valamit e területen, akkor megfelelő állásfoglalások után alakítottuk ki ezekből a kubikos brigádokat.

Az volt a feladatuk, hogy a Dunán uszályokban érkező követ talicskán rakják a partra, a parton pedig gondoskodjanak arról, hogy föl legyen hordva 60-70 méteres platóra, ahol a gyárépítkezés folyt. Úgy nevezték ezt, hogy Nylon brigád.

Kérdés: Úgy tudom, hogy akkor prostituált is elég sok volt az építkezésen. Miért?

Válasz: Hát mert miután megszűntek a nyilvánosházak, kötelezve lettek a munkára. Köteles volt dolgozni, és hát érthető, hogy kerestek maguknak olyan területet, ahol úgy szabadabb volt a mozgás. Aztán itt olyan tömeg volt, ami önmagában véve is lehetőséget adott számukra - gondolták - és hát adott is természetesen lehetőséget, hogy a régi módon folytathassák az életüket.

Kérdés: Milyen módon lehetett itt gazdagodni, már az akkori értelemben?

Válasz: Az akkori értelemben a legfontosabb gazdagodási mód összefügg az akkori szervezetlenséggel. Reggelenként, amikor elkezdődött a munka, be kellett jelentkezni a palléroknál, akik névsorolvasást tartottak. Ha kiáltották a nevét, bejelentkezett, hogy "itt vagyok". Elkezdődött a munka, de utána a következő építkezésre is elment, és ott is bekiáltotta, hogy "itt vagyok". Ilyen alapon bizony két-három helyen is fel lehetett venni a fizetést, mire rájöttünk arra, hogy ilyen jellegű csalások itt szép számmal vannak.

Kérdés: Az első időszakban - amennyire én tudom - elég nagy pazarlás is folyt az építkezés területén.

Válasz: Azt hiszem, hogy igaz. Igaz, hogy az első szakaszban nagyon sok kritikát kaptunk a felső vezetéstől, amiért nem teremtettünk rendet a pazarlást illetően. Egyetlen rakodópálya volt, ahová hordták az anyagot. Ott aztán érkezett a téglától kezdve a zsaluzó anyagig minden. Ahogy ez akkoriban lenni szokott, ömlesztve ki a vagonból, törik, törik, nem törik, nem törik. Nem volt ott akkora szervezettség, hogy rendet tudtunk volna teremteni. Később már igen. Én azt hiszem, hogy bizony sok minden be lett ott temetve, anyag, ami semmivé vált, ami hasznosítható lett volna. Az akkori körülményt figyelembe véve, ugye, hogy akkor nem tudta gyakorlatilag megmondani senki sem, hogy micsoda tömegű anyag lett leszállítva, hát az vitt belőle, aki akart. Csak később sikerült elfogadható rendet teremteni.

Kérdés: Úgy tudom, hogy odaérkezésekor a meglévő munkásmag, főleg az ipari üzemekből jött munkásmag köré főként fiatalok, főként falusi fiatalok csoportosultak, rájuk lehetett építeni. Mennyire volt ez így?

Válasz: Igen. Ez teljes mértékben így volt. Ezeket a fiatalokat vonzotta - egyszer - az építkezés, másodszor lelkesítette őket az a tudat, amit az akkori DISZ hirdetett: jelentkezzenek a fiatalok munkára az új szocialista városért, a Dunai Vasmű építésére. Mivel az emberek döntő, nagy többsége fiatal volt, jó szellemű fiatal volt, a nehézséget csak úgy lehetett ott áthidalni, hogy az ember azt mondta, hogy "Na, gyerekek, most ilyen zűr van, nyakig érő sár van. Jöttök? Mi is megyünk." És ezek a gyerekek mentek. Olyan szívesen mentek..., de azt elvárták, hogy mi is ott legyünk.

Kérdés: Volt egy ifjúsági házépítés, úgy tudom.

Válasz: Igen, ott tulajdonképpen két, vagy három házat építettünk fel társadalmi munkával. Ez azt jelentette, hogy a fiatalok építették, de ott voltunk mi is. Ott szombat délután, vasárnap kettőtől hatig neki lett állva. De akkor ott volt a vezérigazgatótól kezdve a párttitkárig mindenki. Olyan tömeg volt, hogy az volt a gond, hogy többen jöttek ezek a fiatalok. Szakemberek is természetesen.

Szóval lehetett támaszkodni ezekre a gyerekekre. Mondjuk építőipari brigád vonalán - ha jól emlékszem Bólyi Béla, az volt egy brigádvezető - aki az elsők között, tényleg, ment a Makszimenko-módszer a falazásnál, maga Makszimenko is ott volt az építkezésen több héten keresztül. De ezeket a gyerekeket a legnehezebb, a legbonyolultabb körülmények között is oda lehetett állítani, vállalták.

Az ottani brigádok egyik érdekessége, mint például a Matola brigád, többször kétfelé vált. Nem belső marakodástól vált kétfelé, hanem a gyerekek elmentek a DISZ szervezéséből, a mi szervezésünkből, ott brigádvezetők nőttek ki, és azok alakítottak brigádot. Ez alapjában egy egészséges törekvés volt. Ugyanez volt az L. Szász brigádnál is, ugyanez volt az Olajos brigáddal is. Mikor már úgy tényleg együtt voltak, együtt olvasták a sajtót, együtt tették fel a millió kérdést, hogy ezt, vagy azt miért nem oldjátok már meg, sokszor késő éjszakáig beszélgettünk a fiatalokkal.

Kérdés: A viszonya a fiatalokhoz... végül is hát ön a városi párttitkár volt. Vajon tegeződött-e velük?

Válasz: Mindegyikkel. Aki ismert volt, szóval bent volt a mozgalomban, brigádvezető, vagy egy ifibrigádban párttag volt, vagy a DlSZ-apparátusban dolgozott, vagy alapszervi DISZ-funkcionárius volt, ezek úgy jártak hozzám, mintha haza jöttek volna. Volt egy egyszobás lakásunk, az asszonnyal ketten voltunk. Egy szobánk volt, egy közös konyha a Mester elvtárssal együtt, aki ugyancsak a feleségével lakott ott. Ezek a gyerekek úgy jöttek oda a lakásra, hogy "na, most beszélgessünk!" És ez szinte általános jellegű volt, ezek haza jöttek és akkor mondta mindenki. Szóval más atmoszféra volt.

Kérdés: Az első időben milyen művelődési, kulturálódási, szórakozási lehetőség volt az épülő városban?

Válasz: Az első időszakban az ég egy adta világon semmi - ugye ezt nyíltan kell fogalmazni. Akkor egyetlen dolog ment: a barakkokban zajló agitáció ...

Kérdés: ... meg a kártyaparti...

Válasz: ... meg a zsuga. Az már vérmérséklet kérdése volt, hogy voltak, akik hazárdíroztak és voltak, akik csak sima snapszlit... az ulti akkor még nem volt divat...

Kérdés: ... de a huszonegy az ment?

Válasz: Az aztán vastagon. Ott az élet, az emberekkel való tanácskozás este ment a barakkokban.

Kérdés: Az ilyen emberekkel hogy ment az agitáció?

Válasz: Nehezen. Az agitáció fő törekvése ugyanis az volt, hogy az emberekkel megértessük, hogy minek a részesei, hogy ez egy olyan, amiben mindenki megtalálja a jövőjét. Na, de ez is olyan volt, hogy a barakk lakóinak, egy részének esze ágában sem volt ott lenni a szemináriumon.

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

Szemelvények Dunaújváros történetéből XII. - "Ha elhagyod az építkezést, áruló vagy!"

A mai Dunaújváros helyén, a pentelei fennsíkon 1950 májusában a Magyar Nemzeti Gyárépítő Vállalat néhány alkalmazottja kezdett dolgozni. Kubikosok, kőművesek, ácsok, talán, ha százan voltak. Az ország közvéleménye semmit sem tudott róluk. Nem tudott arról, hogy megkezdődött a Dunai Vasmű és a város építése, hogy kezdetét vette szocializmus első ipari óriásának és Magyarország első szocialista városának megteremtése.

A munka megkezdésekor mindössze a környékbeli községekben terjedt el a híre, no nem annak, hogy országos jelentőségű építkezés kezdődött, hanem annak, hogy munkalehetőség kínálkozik. Az első munkásoknak - erdőirtóknak és szálláscsinálóknak - jó részét az ideáramló munkanélküliekből verbuválták.

Nincs megbízható adat arról, hogy az építkezés megkezdésekor hány fiatal állt munkába, annyi azonban bizonyos, hogy az itt dolgozók többségének - idősebbeknek és fiatalabbaknak egyaránt - a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy valamiféle tömegszervezetbe tömörüljenek.

Az első kezdetleges DISZ alapszervezet csak három hónappal később, az itt dolgozó kommunista kőművesek által létrehozott MDP szervezetek után, azok segítségével alakult meg. Történt ez 1950 augusztus 4-én, a Dunamenti Mélyépítő Vállalat radari barakkjában. Nem sokkal később még két DISZ alapszervezet alakult; az egyik az úgynevezett 6-os és 7-es kocka helyén levő felvonulási épületben (a mai Ady Endre utcában), a Magasépítő Vállalatnál, a másik a mai fűtőház helyén lévő felvonulási épületben, a Vasútépítő Vállalatnál.

Az 1950-ben létrejött első DISZ alapszervezetek kezdetleges voltát bizonyítja, hogy nem volt választott vezetőségük, nem volt programjuk, nem volt irányító szervük. Megalakulásukkor természetesen még DISZ-bizottság sem volt; a DISZ Központi Vezetősége csupán néhány szervezőt küldött Pentelére az ősz folyamán.

Az 1950 nyarán a pentelei építkezés vonzásköréből ideérkező fiatalok nagy része még mindig munkanélküliekből tevődött össze. A távolabbról jövők pedig vándorló kubikosok, segédmunkások voltak, akik még jól emlékeztek a munkanélküliségre, tartós munkaalkalmat kerestek, s csak kevesüknek volt mozgalmi múltjuk. Az első DlSZ-alapszervezetek létrehozását elősegíteni hivatott, a DISZ Központi Vezetősége által Dunapentelére irányított függetlenített szervezőknek mindenesetre rendkívül nehéz dolguk volt, hiszen „az alapszervezeti élet megteremtéséhez szükséges társadalmi munkaerőket nem "kiválogatniuk" kellett, hanem a szó legszorosabb értelmében meg kellett szervezniük.

Az első ötéves terv egyik fő célkitűzése: az ország szocialista iparosítása szükségképpen egybeesett a DISZ fenti programjával. Az iparosításhoz, a több mint 50 milliárd forint értékű beruházások megvalósításához rendkívüli erőfeszítésre volt szükség. A nehézségek, amelyeket le kellett győzni, mindenekelőtt abból adódtak, hogy a tervben megszabott előirányzatok, noha az ország valóságos szükségleteit tükrözték, figyelmen kívül hagyták az ország valóságos adottságait. Nem volt elegendő a tervezői, az építőipari kapacitás, az országszerte meginduló építkezések egyik napról a másikra felszippantották a még meglevő munkaerő felesleget, kevés volt a gép, kevés volt a szakember, és - bár rengeteg mezőgazdasági munkás áramlott az építőiparba - mindenütt létszámhiánnyal, emellett anyaghiánnyal küszködtek.

A dunapentelei építkezésen minden valószínűség szerint több volt a nehézség, mostohábbak voltak a körülmények, mint bárhol az országban. Sietősen, a tervek elkészülte előtt, megfelelő szakirányítás nélkül láttak munkához. Az építők kezdetleges, nagyhirtelen összeütött barakkokban laktak, ezek beáztak, és nemhogy fürdő nem volt, de az ivóvízért is sorba kellett állni. Egyáltalán: az ittdolgozók kezdetben a legelemibb szociális ellátottságot is nélkülözték. A jó fizetés ellenére Dunapenteléről is sokan továbbálltak, miután belekóstoltak az itteni körülményekbe.

A fokozott munkaerőszükséglet nagyfokú fluktuációt eredményezett. Jellemző tény, hogy a pentelei építkezésre az első időkben munkakönyv nélkül is kénytelenek voltak felvenni a jelentkezőket.

"Gyertek fiúk, gyertek lányok!"

A Szabad Nép 1950 október 15-i száma közölte a DISZ Központi Vezetőség felhívását:

"Magyar Ifjúság! Építsük fel a Dunai Vasművet, ötéves tervünk büszkeségét! A Dolgozó Ifjúsági Szövetség Központi Vezetőségének felhívása. 

Révai József népművelési miniszter, az MDP főtitkára Szegeden választási beszédet tartott, és felhívta az ifjúságot, hogy tegye magáévá a Dunai Vasmű felépítésének ügyét. A DISZ ezzel kapcsolatban felhívást intézett a magyar ifjúsághoz: A dolgozó és tanuló magyar ifjúság az egész országban határtalan lelkesedéssel fogadta annak hírét, hogy pártunk nagyszerű feladattal bízta meg a magyar munkás, dolgozó paraszt és értelmiségi fiatalokat: karolják fel a Dunai Vasmű felépítésének ügyét. A Dunai Vasmű szocialista építőmunkánk hatalmas alkotásai közül is kiemelkedik, ötéves tervünk büszkesége, amely majdnem megkétszerezi vas- és acéltermelésünket. A hatalmas gyár körül iskolák, óvodák, üzletek, mozik, egészségügyi intézmények épülnek, új szocialista várost emelünk. A Dunai Vasmű a béke műve.

Sok ezer tonna földet, vasat, betont és téglát kell megmozgatni, hogy megszülessen ez a diadalmas alkotás. Fáradságos, hősies munkára van szükség, amíg a nagy vasmű kohóiból kiömlik az első acél. Népünk nem egyszer mutatta meg teremtő erejét, nem egyszer bizonyította be: tud nagyot alkotni. 

Magyar Ifjúság! Jelentkezz a Dunai Vasmű felépítésére, bizonyítsd be ország, világ előtt, hogy hű fia vagy hazádnak, lelkes segítője, elszánt harcosa a békének..."

A felhívás meglehetősen nagyvonalú volt. Amellett, hogy egy durva tévedés (a kohóból acél ömlik) nagyfokú ipari tájékozatlanságról tanúskodott, a felhívás szövege szinte semmit sem mondott azokról a körülményekről, amelyek Dunapentelén vártak az ifjú építőkre. Az építkezés népszerűsítése, a nagy toborzási kampány ezzel a felhívással kezdődött. A DISZ védnökséget vállalt a Dunai Vasmű építése felett, pontosabban kötelezte magát, hogy az ifjúsági mozgalom legjobbjait, politikailag képzett ifjúmunkásokat küld Dunapentelére. A mozgósítás során rengeteg újságcikk látott napvilágot, az egész ország tudomást szerzett az építkezésről, de még a Friss Újság 1950 december 24-i számában megjelent Gyertek fiúk, gyertek lányok! című, helyszíni riportban sincs semmi konkrétum az itt végzendő munkáról és az itteni viszonyokról. A riportot egyébként Benjámin László írta abból az alkalomból, hogy december 21-én az Állami Operaház művészei vendégszerepeltek a radari kultúrteremben.

A részletes tájékoztatás hiányából fakadó csalódottság, a sok, magát becsapottnak érző fiatal újabb nehéz feladatot rótt a pentelei DISZ-szervezőkre. A fiatalokat meg kellett győzni, hogy maradjanak.

Sárvári György a védnökségvállalás idején még a DISZ Csongrád megyei titkára volt. Ő is, mint a többi megyei titkár megkapta a DISZ Központi Vezetőség Intéző Bizottságának határozatát, ami szerint a megyei bizottságnak felvilágosító munkát kell kifejteni és a legjobb ifjúmunkásokat kell elküldeni a Dunai Vasmű építkezésére. Sárvári György emlékezete szerint: "... a határozat szövege nem volt pontos, ezért kellő felvilágosítást senkinek sem tudtunk adni. A fiatalok hallatlan lelkesedéssel jelentkeztek, az alapszervezetek a legjobb szakmunkásokat választották. Esztergályosok, marósok indultak büszkén a megbízatásukra, és nem tudták, hogy Dunapentelén kubikosmunka, erdőirtás, sár, továbbá anyag- és szerszámhiány vár rájuk. Ennek visszahatását magam is éreztem, amikor odakerültem. A Ganz-Mávagból például kiváló esztergályosok jöttek. Az esztergapadot keresték. Kikerültek a kikötő építéséhez. Őserdő, derékig érő sár. És ezek a vasas-ifik erdőt irtottak, amihez szokni kell. 

Az első időkben nem volt megszervezve az étkeztetésük, meleg teát se láttak. Az a csodálatos, hogy nem, hagyták ott a munkát."

A Ganz-Mávag fiataljainak példája nem volt egyedülálló. Mégis tény, hogy a tájékozatlanság további fluktuációt eredményezett. Novembertől már minden másnap érkeztek fiatalok, kezdetben húszas-harmincas csoportokban, de 1950. decemberében Kecskeméti László, aki akkor a Budapesti KISZ Bizottság szervezési osztályán dolgozott, már száz-kétszáz fős transzportokat is búcsúztatott. És 1950 végére a tagtoborzási kampány ellenére még mindig kétezer ember hiányzott a pentelei építkezésről. A fiatalok lelkesen, énekszóval jöttek, büszkén a megbízó levelükre; "engem bízott meg a járási bizottság..." mondta nem egy közülük, amikor megérkeztek. Aztán azt kérdezték, hogy hol a szálloda. 

1951 március 28-i számában a Dunai Vasmű Építője közölt egy levelet, amelyben Budapestről érkezett DlSZ-megbízóleveles ifjúmunkások nem csupán azt nehezményezték, hogy a Munkaerő Tartalékok Hivatala előtt sorba kellett állni, hanem azt is, hogy szakmunkás létükre segédmunkára osztották be őket. "Követeljük a vizsgálatot - írták -, váltsák le a rosszul dolgozó hivatal vezetőjét."

Bár 1950 őszén még mindig nem volt elegendő munkáskéz az építkezésen, mégis észrevehetően gyorsult a tempó. Köszönhető ez főként az akkor Dunapentelén első ízben kibontakozó brigádmozgalomnak, a lelkesedésnek, és nem utolsósorban a valamelyest feljavult anyagellátásnak.

Az építők egymással versengve tettek felajánlásokat Sztálin születésnapja tiszteletére, és ezekből a felajánlásokból a fiatalok is kivették a részüket. Decemberben már 150 ifjúsági DISZ-brigád dolgozott az építkezésen, közülük 10 brigád kétszáz, 40 brigád pedig százötven százalék felett teljesítette normáját. Az ekkor már reprezentatív pentelei építkezésen fiatalok is dolgoztak a sztahanovista falazási módszert bemutató Maximenkó, Zujev, Koba és Romanov mellett: Weisz Ottó ifjúmunkás kőműves brigádja és Kovács Miklósnak - a későbbi városépítő DISZ-szervezet titkárának - brigádja. Ifjúsági építkezés indult. A C/4-et és a C/5-öt (a mai Kossuth Lajos utca bal oldalán, a gyógyszertártól a Petőfi ligetig húzódó épületeket), az úgynevezett "szekciósok"-at kizárólag fiatalok építették.

 A művezető is fiatal volt: Olasz János, Az itt dolgozó "Partizán" és a "November 7" brigád vállalta, hogy három hónappal lerövidíti a határidőket. Nem volt könnyű dolguk, hiszen kevesen voltak. "Nálunk, az ifjúsági építkezésnél kevés a munkaerő. A művezető kénytelen ide-oda helyezni a dolgozókat." (Kiss Albert kőműves leveléből - megjelent a Dunai Vasmű Építője január 3-i számában). "A munkaerő-vándor- lás még igen nagy volt” - emlékezett vissza erre az időszakra a Sztálin Vasmű Építője 1952. május elsejei száma. - "Az építkezés szakmunkáshiánnyal küzdött. A gyári garázsépítkezésen két ifjúsági brigád: a "Viharsarok" és a "Komszomol" meg egy fiatal mérnök vállalkozott arra, hogy összesen három" (!) "szakmunkással felépíti az épületet".

"Pártunk ifjú harcosai jönnek!"

A  Dunai Vasmű építése 1951 nyarán már országos ügy. Az első szocialista város és a béke művének felépítése állandó témája volt a rádiónak és az újságoknak. A "Szabad Ifjúság" rendszeresen közölte a pentelei építkezés legjobb ifjúmunkás brigádjainak eredményeit. Az itt folyó munkát gyűléseken, oktatási körökben népszerűsítették. A Tananyag a DISZ politikai körök részére című brosúrában sok tízezer fiatal többek között ezt olvashatta: "A szocializmus építésében kell a magyar ifjúságnak bebizonyítania, hogy méltó akar lenni példaképéhez. Már nem ritka, sőt egyre inkább tömegessé válik a DISZ-tagok hősi munkája. A Dunai Vasmű építésénél térdig érő sárban, nem egyszer gyenge öltözetben irtották a dunai szigeten az emberderék vastagságú fát a fiatalok, de a munkát nem hagyták abba..." Még a DISZ Központi Vezetőségének a nyári rohammunkára való mozgósítása előtt több levelet kapott a pentelei DISZ-bizottság. Az egyik: "Mi az Erőműépítő Vállalat DISZ-szervezetének ifjúmunkásai szabadságidőnk alatt egy hétre a Dunai Vasmű építkezésére megyünk dolgozni." (Dunai Vasmű Építője, 1951. május 8.)

Az MDP Központi Vezetősége Titkársága 1951 májusában hozott határozatot rohammunkások szervezésére, a DISZ Központi Vezetősége e határozatot magáévá téve mozgósított. (Szabad Nép, 1951. június 1.) A pentelei Dunaparton felállított sátortábor ötször kétezer, összesen tízezer fiatalt várt...

A Dunai Vasmű Építője 1951. június 12-i számában Lombos Ferenc a pártbizottság titkára Pártunk ifjú harcosai jönnek című vezércikkében arról számolt be, hogy ezerszámra érkeztek levelek a DISZ központba és Pentelére, amelyekben a tanulóifjúság kérte, hogy hozzájárulhasson az itt folyó munkához. Az ifjúmunkások azt is közölték leveleikben, hogy saját munkahelyükön hány százalékot teljesítettek. Pentelére készültek az egyetemet és gimnáziumot végzett fiatalok is. "Érettségi után találkozunk a Dunai Vasműnél" - írták levelükben a "Sallai Imre" szakérettségis kollégium leendő üzemgazdászai. Lombos Ferenc cikkéből: "Ez újabb győzelem a megfutamodókkal szemben!" A rohammunkások érkezését agitációs fegyverül is felhasználták. "Ha elhagyod az építkezést, áruló vagy!" - harsogott egy riport címe ugyanebben a lapban.

Az első ezer rohammunkás fiatal egy évvel a DISZ megalakulása után, június 17-én szállt hajóra. A pentelei parton többszázan várták a hajót, és a fiatalok harsogó hurrával köszöntötték egymást. Még ugyanezen a napon tapasztalt pentelei ifjúmunkások: 14 fiú és 5 lány kiköltözött a sátortáborba, hogy segítsenek a rohammunkásoknak. A táborparancsnok Kecskeméti László, a munkaszervező Matusek János volt.

Az első DISZ-tábor pentelei DlSZ-vezetőinek nehéz dolguk volt. Rájuk hárult nemcsak a politikai, de a gazdasági munka is. Amellett, hogy sportversenyeket, politikai foglalkozásokat, túrákat, kultúrműsorokat szerveztek, felelősek voltak például az étkeztetésért (az első táborlakók még csajkából ettek), a rendért (sokan kiszökdöstek a táborból takarodó után), a tisztaságért (egyetlen zuhany sem volt a táborban) és a munkabeosztásért.

A kétezres csoportok kéthetenként érkeztek. A rohammunkások brigádokba tömörültek, és versenyeztek egymással. Bár lelkesedésben nem volt hiány, és nem volt ritka a száz százalékon felüli teljesítmény, sőt: július elején például Bojér Béla sztahanovista ifjúmunkás a DISZ-tábor fiataljainak segítségével ért el országos rekordot a falazásban, de a tízezer rohammunkás munkájának a vártnál kevesebb gazdasági haszna volt. Adódott ez a munkaszervezés hiányosságaiból. Sok brigádnak nem volt megfelelő munkaterülete. Akadtak munkavezetők, akik az egyik brigáddal például rozsdás szögeket egyenesíttettek, egy másikkal pedig olyan falat építtettek fel, amire nem volt szükség, és később le kellett bontani. Az Egyetemi Orosz Intézet leány brigádját téglahordással bízták meg, s a téglák felét vissza kellett vinni az eredeti helyére. A DISZ-tábor fiataljai versenyt indítottak a jobb munkaidő kihasználásért, de a rossz munkaszervezés miatt több esetben várniuk kellett a szerszámokra. Akadályozta a munkát a vízhiány, és nem volt lelkesítő, hogy a táborlakók munkáját többnyire felületesen normázták. (Dunai Vasmű Építője, 1951. július 10.)

A lelkesedés mindazonáltal alig csökkent. A helyi lapban cikk jelent meg: "Ne kételkedjenek a műszaki vezetők a diákok munkalendületében!" Már az első csoport fiataljainak nagy része is felajánlotta: "Tovább akarunk dolgozni, egész nyáron akarjuk építeni az ifjúság városát". Ahogy az új csoportok érkeztek, a munkaszervezés fokról fokra javult, ha nem is sokat. Július végén a táborban valóságos "világifjúsági találkozó" volt: a budapesti egyetemisták és főiskolások között albán, bolgár, lengyel, román, jugoszláv fiatalok érkeztek az építkezésre. Később koreai fiatalok is itt dolgoztak egy hétig.

Nem voltak ritkák a pentelei ifjúsággal közös rendezvények. A szigeten például harci játékot rendeztek, ahol is a barakktábor lakói voltak a "védők", a sátortábor lakói pedig a "támadók". A III. Világifjúsági Találkozó alkalmából rendezett utcabálon közös műsort adott a Dunai Vasmű Központi Tánccsoportja (a területi versenyt megnyerték, s miután Budapesten is díjat nyertek, ezt a nevet vették fel), és a diáktábor alkalmi tánccsoportja. Ahogy a július 24-i Dunai Vasmű Építője írta: Ezen a találkozón "megszületett a pentelei ifjúság első igazi indulója, és az utolsó sorokat az egész közönség énekelte.

Pentelénk, pentelénk, dicső híred mihozzánk elért.
Híred szájról-szájra jár, hozzád készültünk mi már.
Te lész erős várunk Pentelénk..."

Az első DISZ-tábor sikerét talán az bizonyítja a legjobban, hogy a tízezer rohammunkás közül körülbelül ezer a következő nyáron visszatért.

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

Örkény István - A Bónis család /részlet

Örkény István - A Bónis család

MEGY A VONAT /részlet

(...)

Vihar lógott a levegőben. Az utasok mintegy két pártra szakadtak, férfipártiakra és asszonypártiakra, nemi hovátartozóságuk szerint. A kövér asszonyság azonban békíteni kezdett, mondván, hogy nem minden férfi egyforma, az övé például egy korty nem sok, de annyi italt le nem enged a torkán. Viszont számolni kell vele, hogy ezen az átkozott Pentelén a férfiak megvesznek, összetanulnak minden rosszat. Hallottuk, mit mondott ez a szegény Mártonné, és ez így van. Isznak, nőznek, nem dolgoznak, verik az asszonyt, hagyják éhezni a gyerekeket... Föltámad bennük a gonosz.

Május 1 utca - 1950-ben

- Ez Pentele - szögezte le végül. - A pokol.

- A pokol - mondta Sirovica.

- A pokol - mondta a fiatalasszony.

A revizor, aki éppen egy hosszú százalékszámításba volt elmerülve, nem szólt, csak csontos kezével intett: A pokol. Viszont a katonasipkás fiatalember most is elégedetlenül mormogott: "Nono", levette a sipkáját, megnézte, és visszaállította a feje tetejére.

A kocsiban kigyulladtak a lámpák.

Bónis Antal jókedve elszállt. Kezdte elveszteni a nyugalmát, ideges kimerültség vett rajta erőt. Nem így képzelte az ő első találkozását a pentelei építőkkel, a "hősökkel", ahogy Siklósi mondta. Az igazat megvallva, sehogy sem képzelte el ezt a találkozást, mert nem is gondolt rá idáig, csak most, érezve a hangulati feszültséget, kezdett nyugtalankodni. Hát hol az a lelkesedés, az a lendület, amiről az újságok írnak? Hol az a nagy tűz, mely - állítólag - nagy hévvel lobog mindazokban, akik várost építenek a pusztaságban, illetve kukoricaföldeken? 

De nemcsak őt foglalkoztatták ezek a gondolatok. Az ablak mellől megszólalt a kislány, aki eddig olyan tevékenynek és magabiztosnak látszott, egy kis riadtság érződött a hangján.

- Miért pokol? - kérdezte.

- Mert az - mondta a nyanya, szent felindultsággal. - Mert ez a hétszer hét bűn fészke, Pentele.

A kislány fekete kőrisbogárszemével értetlenül pislogott.

- Ezt nem értem, ezzel a sok bűnnel... Vagyis, keresni se lehet?

- Keresni lehet - mondta Sirovica, elragadtatva saját szellemességétől. - Csak találni nem.

Nagyot csapott a térdére, és nevetett.

- Szóval - kérdezte a lány. - Lehet lesz összeházasodni, vagy nem lehet?

A nyanya nevetett.

- Majd előbb éhen halnak a kubikban - mondta. - Aztán lehet.

- Nono - morogta a nagytenyerű. - Ez túlzás, jobban mondva, hazugság. Ellenséges fecsegés, igenis.

Erre egy csapásra csend lett, de olyan csend, hogy a vonat zakatolása úgy megerősödött, mintha ki akarnának sildani. A főszakács felesége igen csendesen, ötölve-hatolva kezdte magyarázni, hogy ő személyesen nem tapasztalt ilyen visszásságokat, de hát amit a gyerekek és az ismerősök beszélnek... Felsóhajtott, s fejét a falnak ejtve, úgy tett, mintha aludni kívánna. Sirovica is beljebb húzta a gyeplőt, mondván, hogy régebben, például a télen és a tavaszon elég jól, sőt nagyon jól lehetett keresni, ők például sosem mentek százötven százalék alá, de mióta az Öntödét építik, azóta folyton romlik a kereset... Ámde senki sem állt vele vitába, és a beszélgetés elakadt.

Odakint már szélesedett a homály. Bónis tűnődve nézett ki az ablakon, melyet leheletfinom pára lepett el, jeléül, hogy lehűlt az idő. A sötétség peremén állt a vidék, szelíden haldokolva, csak az őrház fehér fala, egy gémeskút égbe nyúló ágasa vált ki belőle, magával vonva Bónis tekintetét. És miközben elgondolkozva nézte az ablak rámájában egyre sötétülő képet, így szólt:

- Nézetem szerint józanul kellene megvizsgálni az állapotokat.

- Ez az - mondta Tima.

- Nem pedig ilyen hebehurgyán, hogy úgy mondjam, hangulat szerint. - Ez az - mondta Tima. - Van ingyenszállás és gumicsizma, van hat húszért egész napi koszt... Azt is nézni kell. És nálunk tíz százalékkal több kereset, mint akárhol az országban...

- Vagyis - kérdezte a kislány az ablak mellől maguk mit keresnek?

- Az más - mondta Tima. - Minket a tizedik kerület küldött. Én például szegecselő voltam, és csak három hónapja tanulom a vasszerelést...

- Szóval, mennyit? - kérdezte a lány.

- Nyolcszázat - mondta Tima.

- Hóha! - horkant föl Sirovica. - És még neki áll följebb.

Tima az ülés alá húzta a lábát, kiegyenesedett. Lekapta a sipkáját.

- Nem repül a sült galamb az ember szájába - mondta dühösen. - Tessék, áld nincs megelégedve, álljon be mihozzánk. Van munka, hál’ isten, és télre, fogadni merek, mi is elérjük a százhúsz százalékot... De a százat biztosan. Ki akar a brigádba beiratkozni?

- Mi inkább visszafordulunk - jegyezte meg a lány mérgesen.

A bekecses fiú megrázta a fejét, de nem felelt. Egész úton ki se nyitotta a száját, némán figyelte a társalgást, de még a figyelésben is oly tartózkodónak mutatkozott, hogy nem nézett egyhuzamban a beszélőkre, hanem félre-félrekapta tekintetét, mintha csak véletlenül pillantott volna oda.

- Jól is teszik - mondta Sirovica. - Itt nem nő maguknak babér. Nekem a kubikban megdagadt a kezem, és recsegett, mint a fa.

- Hazamegyünk, Ferus.

- Két hétig volt gipszben a csuklóm...

- Nem kell rémisztgetni - mordult föl a katonasipkás.

- Hóha! Csak azt szeretném tudni, hogy maga hol volt, amikor én a kukoricaföldeket törtem a két kezemmel...

- Bocsánat - mondta Bónis. - Szerintem józanul kell hozzálátni a helyzet elemzéséhez...

Sirovica fölpattant. Zakója farzsebéből kiráncigált egy csomó gyűrött papirost. - Ki ért hozzá? - méltatlankodott. - Majd a mérnök úr eldönti. Tessék. Az április.

Bónis kezébe vette a hosszú szalagokat, a Sirovica-brigád bérszelvényeit. Az áprilisi kereset ezerötszáz forint volt, amint azt alapos vizsgálat után megállapította. Sirovica kívánságára ezt fennhangon közölnie kellett az utasokkal. A következő szelvény ezerötvenről szólt, június, július és augusztus további csökkenést mutatott, ezertől egészen hétszázhatvanig...

- Hallod, Ferus?

- Várjunk, kérem - szólt közbe Bónis. - És mi ennek az állapotnak az oka? Nem a maguk hibája?

- Hóha! - rendült meg Sirovica. - Asszonyok, szóljanak maguk is ... 

Több sem kellett. Ami baj és gond és nyomorúság volt Pentelén, azt mintha szakajtóból öntenék, egyszerre Bónis ölébe dűlt. Az egyik olyan helyen dolgozott, ahol nem kaptak anyagot, a másikat annyiszor helyezték ide-oda, hogy három hét alatt öt különböző építéshez osztották be. A művezetők rossz szakemberek, az építésvezetők szabotálnak, a gépek elromlanak, a szállítók késnek, a fejetlenség akkora, hogy szinte csoda, ha valami felépül, és nem dűl össze. Mindennek az az eredménye, hogy az emberek elvesztik a kedvüket, lógnak, amerikáznak, otthagyják a munkát, van olyan brigád, amely egy év alatt háromszor cserélődött, az utolsó szál emberig... És mindehhez a piszok, a sár, a vízhiány, a sötétség és a lelki nyomorúság...

- Nem igaz - mondta Tima. - Egy szó sem igaz belőle.

Ő is elmondta a magáét, s ettől Bónis még jobban összezavarodott, mert Tima úgy beszélt, mintha egy másik városról s egy egészen más építkezésről mondana véleményt. Ő azt látta, hogy mindenben kedveznek a dolgozóknak, és aki lemarad, az magára vessen. Itt olyan lakások épülnek, amilyenekről - a mérnök urat kivéve - bizonyára senki nem is álmodott az útitársak közül. Minden lakásban fürdőszoba, konyha, villany, gáz, távfűtés és így tovább...

- Hóha! - legyintett Sirovica. - És maga hol lakik?

- Barakkban - mondta Tima.

- Tessék - mondta Sirovica. - Most mesélje el, hogy milyen a klozett.

- Hallod, Ferus?

Ferus a fejét rázta, miközben Sirovica elmesélte, hogy milyen a klozett, milyen az élet este a barakkban. Nincs szórakozás, nincs kultúra, a házaspárok szét vannak rakva a férfi- meg a női szállásokra, annyi a tolvaj, hogy aki nem gyűri a feje alá a vagyonát, az reggel nézhet utána... "Ez - mondta - Pentele keresztmetszete."

barakk belső 1952

- Hallod, Ferus?

- Hallom - mondta a fiú, s felállt. Ez volt az első szó, melyet kiejtett a száján. A szeme fénylett, arca kipirult, s lángra lobbant a két kis pattanás is az állán. Odahajolt a katonasapkáshoz, megbökte ujjával. - írja be - mondta izgatottan. - Mikó Ferenc Géza. Az vagyok én.

- A brigádba? - kérdezte Tima.

- Hát.

- Ferus... - szólt rá a lány, a sarokból.

- Felírta?

- Fel.

- És Csóka Zsuzsi. A menyasszonyom.

Tima egy sebtiben előkapott papirosra írni kezdte ezt is. De Zsuzsi nem hagyta. Odajött, lefogta a kezét.

- Ne írja fel - mondta komoran.

- Ne?

- Ne.

- Hát nem akar együtt dolgozni a vőlegényével?

- Csak írja fel - bökte meg Ferus.

Tima kihúzta a ceruzát a lány kezéből.

- Fel ne merje írni! - sikította Zsuzsi. Kikapta a cédulát a kezéből, megnézte, ott-e már a neve, mintha ettől a névfelírástól felfordulna a világ.

- Ne izélj - mondta a fiú.

- Ha felírja, eltépem.

- Hát nem javadat akarom?

- Ez nekem nem javam.

És kiment a folyosóra.

A csinos Mártonné felállt, és odalépett az ablakhoz, mert a vonat lassítani kezdett.

- Mindjárt Adonyban leszünk - mondta egy kis vizsgálódás után. De a tűfejű, revizorforma ember, aki fel sem pillantott számításaiból, csak úgy foghegyről mondta:

- Pentele.

Bónis felállt. Odakint már egyetlen sűrű tömbbé fagyva állt az éj, csak a mozdonyból verődő szikrák húztak néha a szeme elé néhány rézsút lehanyatló, vörös vonalat. Hirtelen eszébe ötlött egy mondat, melyet a Siklósitól kapott brosúrában olvasott. "Pentele építői - írta a füzet - egyetlen hősi lendületben összeforrva építik a magyar haza büszkeségét, a szocialista várost." S eszébe jutott a makett is, a minisztérium kultúrtermében álló városmodell, kételkedve csóválta meg a fejét. A világon ezer meg ezer város épült. Ki építette őket? Senki. Lettek, mert volt valahol egy bővizű folyam, a folyamon gázló, a gázló partján néhány kunyhónyi település. Vagy volt egy kikötésre alkalmas hely a tenger beszögellésében, vagy egy árnyékos liget két országút kereszteződésén, vagy csak egy forrás a domboldalban, vagy ennyi sem... Szándék még nem teremtett városokat. Lehet-e odabökni a térkép egy pontjára, s odacsődíteni a népek szemetjét, a sikkasztó főhadnagyokat és a lotyók után koslató Mártonokat és az ilyen részeges exborbélyokat, és remélni, hogy ebből az emberkeverékből egy olyan tiszta és logikus forma kristályosodjon ki, mint egy város meg egy gyár... "Reklám - gondolta ugyanazzal a gúnyos mosollyal a feltűnés hajhászása, nagyzási hóbort és hivalkodás..."

Az üvegbe belépett egy árnyék.

- Pentele - mondta valaki a háta mögött. Megfordult, a katonasipkás betonozó állt ott, kis aranycsillaggal a hajtókáján. Tima. 

- Tudja, elvtárs, hogy itt tavaly ilyenkor még kukoricaföldek álltak?

- Igen - mondta. - Elégszer hallottam ezt a megállapítást.

Amaz zavarba jött, morgott valamit, hátrább taszította a katonasipkát, és eltűnt a fülke homályában. Odakint a vaksötétből egyszerre előbukkant egy árva lámpafény, sebesen közeledett, s elcsapott Bónis szeme előtt. Kanyarodott a vonat, s egyszeriben feltündököltek a fények, az épülő város nyomjelei. A vonat, engedve a fény örök vonzóerejének, egyenesen a közepébe látszott rohanni, lassacskán elrendeződtek a fények, utcalámpák sora tűnt elő, kivilágított ablaksorok, reflektorfényben úszó falak és fehéren foszforeszkáló állványzatok. Óriási háztömbök léptek elő az éjszakából, villanyfényes ablakokból összerakott kockák, az ablakon függönyök, a függönyökön emberi árnyak. Váratlanul, a semmiből léptek elő az utcák, a várost nem hirdették külvárosok, kunyhók, kertészetek és ócskavastelepek. Semmiféle város nem kezdődik így, önmagával - gondolta, s valami nagyon erős izgalom fogta el, csaknem gyerekes várakozás. Aztán véget ért ez a csillagjáték, a vonat fékezni kezdett, és minden elsötétült az ablak előtt.

Útitársai szedelőzködni kezdtek. A vonat megállt egy hevenyészetten bevakolt bódé előtt, melynek homlokára egy ellenző nélküli, pucér százas égő volt kitűzve. A lámpa nehézkesen ingott a szélben, és éles fényt vetett a falon olvasható, fekete olajfestékkel odamázolt felírásra: 

VASMŰ MEGÁLLÓHELY

Bónis hóna alá kapta aktatáskáját, és leszállt. Óvatosan ereszkedett le a töltésről, és belegyalogolt a sárba. Útitársai nyomtalanul eltűntek a kavargásban, valaki azonban lábára ejtett egy nagy cipókenyeret, és ráadásul gorombán rá is mordult, egy láthatatlan kéz pedig lesodorta fejéről a kalapot.

Valaki harsányan kiáltotta:

- Bónis! Bónis Antal!

- Itt vagyok! - ordította mérgesen, és ment a hang felé.

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

Costa Concordia utolsó útja

forrás: nbcnews.com

Utolsó útjára indult a Costa Concordia, irány Genova, ahol teljesen szétszedik a hajót.

Franco Gabrielli, az olasz polgári védelem vezetője úgy fogalmazott, hogy a Costa Concordia tragikus kalandja akkor ér véget, amikor megérkezik Genovába. Kijelentette, a Costa Concordia óriás roncsán több mint két éve folyó munka az olasz szaktudás dicsőségére válik. Hozzátette, soha nem felejtik el a hajószerencsétlenség 32 áldozatát. A mintegy háromszáz méter hosszú, több mint száztízezer tonna súlyú hajóroncsot két vontatóhajó húzza a genovai kikötőhöz tartozó Voltri hajógyáraiba, ahol szétszedik.

A Giglio és Genova közötti kevesebb mint háromszáz kilométeres távolságot a Costa Concordia 4-5 nap alatt teszi meg. A hajó roncsát további tizenöt kisebb hajó kíséri a tengerjáróról leszakadó darabok és esetleges szennyeződések összegyűjtése érdekében.

A Costa Concordiát Giglio partjairól egész tömeg követte figyelemmel. A sziget lakói és turisták tapssal és kendőket lobogtatva búcsúztak az óriás hajóroncstól. "A taps elsősorban azoknak szól, akik több mint egy éve dolgoznak a hajó elmozdításán" - hangoztatták Giglio lakosai. Úgy fogalmaztak, mostantól a sziget és a közeli tengerszakasz ismét az övék.

"A Costa Concordia elment, de a 2012. január 13-án történt tragédia emléke kitörölhetetlen" - mondta Pablo Lazaro Juan, a hajószerencsétlenség egyik spanyol túlélője, aki a Costa Concordia elvontatására érkezett Giglióra.
Az olasz parti őrség első jelentése szerint a Costa Concordia enyhe olajfoltot hagy maga után, de ez elenyésző mértékű. A vontatás olasz és nemzetközi vizeken történik.

2012. január 13. - a tragédia estéje

Tovább >>>

Szemelvények Dunaújváros történetéből XI. - Mikrobusz és tengerjáró

1963. április 13-án az idegenforgalom elősegítésére a Fővárosi Tanács mikrobusszal ajándékozta meg a várost, amely három kocsiból állt és 46 személyt tudott szállítani.

Ezt május elsejétől a lakosság szolgálatába állítottuk. Nagy sikere volt ennek a város utcáin, melyet nemcsak a helyiek, hanem az idelátogatók is igénybe vettek. Járatot indítottunk ünnepnapokon a Vidám Park és a Halászcsárda, illetve a Duna-part között. 

Indul a mikrobusz

Bejárja a várost

Kíváncsi az utas

Vajon mit is lát most?

Kalauznő mindent

Megmagyaráz sorban

Hisz az "Ő városát"

Ki ismerné jobban?

Kedves Utasaim!

Tessék! Figyeljenek!

Modern házak között

Kertes utcák, terek.

A széles Vasmű út

Telve üzletekkel

Tágas játszóterek

Vidám gyerekekkel.

Arany Csillag Szálló

Zenés étteremmel

Várja a vendéget

Luxus kényelemmel.

Ságvári Endre tér, -

 Minden csupa virág,

Szökőkút, tó, szobor,

Mint egy mesevilág.

Most egy kis kerülő

Észak-nyugat felé

Gyönyörű épület

Tárul szemünk elé.

Tanuló ifjúság

Modern új otthona,

Napfényes tantermű

Ságvári iskola.

Mikrobusz máris a

Bartók úton terem

Itt épült fel a szép

Bartók Kultúrterem.

Hangverseny, művészet

És balettiskola

Kultúra központja

Ez a szép palota.

Május 1. utcán át

Visz tovább az utunk

Szép nagy strandhoz jutunk

Gyermekmedencében

Fürdik sok apróság

Versenyuszodában

Sportoló ifjúság.

Strandtól a gyárig egy

Lombos ligeten át

Érjük el a vasmű

Tágas bejáratát.

Hatalmas kombinát

Rengeteg üzemmel

Gépek gyártásához

Vasat, acélt termel.

Gyártól visszafelé

Másik úton megyünk

Egy-két perc és már a

Vidám Parkban leszünk

Itt aztán napestig

Akad látnivaló:

Repülő, robogó,

Rakéta, kisautó.

Szabadtéri Színpad

Duna kilátás

A Zöldvendéglőben

Zene, szórakozás.

Tó mellett, hídon át

Gyönyörű út vezet

Úttörővasúton

Bejárni élvezet.

Most a városon át

Visz a mikrobuszunk

Óváros végén a

Kikötőbe jutunk

Óriás daruk az

Égfelé merednek

Lent a Dunán pedig

Sportolók eveznek.

Utunk végéhez ért

Aki megéhezett,

Halászcsárdában kap

Finom ételeket.

Még egy pillantás a

Hömpölygő Dunára.

Kedves Utasaink!

A viszontlátásra.

 

A közlekedés igazi nagy ünnepe 1963. június 29-én volt, amikor az új hajóállomás felavatására került sor, amelynek megépítését néhai Kossa István közlekedés- és postaügyi miniszter és dr. Bélay József, a MAHART vezérigazgatója tette lehetővé.

Szombaton avatják a hajóállomást

Felépült városunkban a Duna legszebb és legkorszerűbb hajóállomása, amelyet a Dunaújvárosi Tervezőiroda mérnökei: dr. Pável Gyula, Szente László és Nagy Sándor terveztek. Építésére a MAHART 3 millió forintot fordított.
A földszintes és emeletes részből álló állomásépületet fedett folyosó köti össze. A földszintes részben helyezték el az irodát, a pénztárt, az üvegfalú nagy várócsarnokot és a büfét. Az emeletes részben raktárakat, fent pedig két összkomfortos lakást, továbbá a nemzetközi hajózásban résztvevő hajósok részére négy vendégszobát és fürdőt építettek.
A hajóállomás 96 vasbeton cölöpön áll, a cölöpök 7—7 méter mélyen nyúlnak a földbe. az épület előtt meghagyták a két öreg tölgyfát, amelyek nemcsak díszei a környéknek, hanem esetleges jégzajlásoktól is védenek. A tervezők és az építők a rendkívüli áradásokra és jégzajlásokra is gondoltak. Hogy az épület a mozgásoknak és töréseknek ellenálljon, vasbeton alapjait csuklós szerkezetűre építették. A földszinti ablakok és az ajtók tokjai fémből készültek.
A Hídépítő Vállalat dolgozói az elmúlt három hónap alatt elvégezték a belső válaszfalazást és a szerelvényezést. Június elején lebontották a hajóállomás régi épületeit. Most a Városgazdálkodási Vállalat parképítői dolgoznak az állomás tereprendezésén és parkosításán. Az állomás mögött autóparkírozó hely is épül.
A modern vonalú hajóállomás ünnepélyest felavatására szombaton délelőtt 10 órakor kerül sor. Erre az alkalomra a Dunaújváros tengerjáró hajó is városunkba érkezik, fővárosi vendégekkel. A tengerjáró hajót városunk lakói egész napon át megtekinthetik. Az avatáson Rónai Rudolf miniszterhelyettes mond ünnepi beszédet. Az ünnepségre a városból sűrített autóbusz járatot indít az AKÖV.

Kicsi, és a nagy

Épült: Gheorgiu-Dej, Budapest

Vízrebocsátás: 1963 április

Hordképesség: 1180 DWT

Legnagyobb hossz: 81,50 m

Hossz a függ. között: 75,40 m

Legnagyobb szélesség: 10,60 m

Oldalmagasság: 4,70 m

Legnagyobb merülés: 3,10 m

Sebesség: 12 csomó

Főgép típusa: Láng 8 LD 315 RF

Épült: Láng Motor és Gépgyár, Budapest

Főgépteljesítmény: 2x800 LE

Személyzet létszáma: 23 fő

Az avatóünnepség szónoka Rónai Rudolf közlekedési és postaügyi miniszterhelyettes volt. A vendégek a Dunaújváros nevű 1300 tonnás tengerjáró hajóval érkeztek az ünnepségre, közöttük üdvözölhettük Földes Lászlót, a belügyminiszter első helyettesét és Szarka Károly külügyminiszterhelyettest, akiket a város vezetői fogadtak. A hajó az úttörőzenekar indulója kíséretében érkezett a hajóállomásra. Nagyszerű látvány volt a Dunaújváros, amelyet Fiikei Sándor hajóskapitány vezetett. A hajó az ünnepség után a város lakóival tett egy-két fordulót a Dunán, s néhány óra alatt sok százan tekintették meg a kitűnő alkotást. A Dunaújváros tengerjáró 1964. április 30-án újra a városba látogatott. Ekkor érkezett haza első tengeri útjáról. A hajó személyzetét nagy szeretettel fogadtuk.

dokkban

Az m/s "Dunaújváros" (hívójele: HAAB) a "Hazám "-sorozat hetedik tagjaként épült a DETERT részére, majd a MAHART tulajdonába került. 1973-ban eladták a Singapore-ban bejegyzett Ningpo Shipping Co. hajózási vállalatnak. Új tulajdonosa "Ningpo Violet" névre keresztelte.

Bár stílusidegen, mégis érdemes felidézni egy magánbeszélgetést, amelyet a könyv egyik szerzője folytatott egy volt tengerésszel, aki a sorozat több hajóján is megfordult: "Akkoriban nagyon jó volt tengerésznek lenni. Sorba jöttek az új hajók. Azt hittük, hogy mindig így lesz-" 1975-től a hajó neve "Carpenter", 1977-től "Anna-Minak", 1979-től "SunnyL.". Annyit tudunk biztosan, hogy az egykori "Dunaújváros" 1981-ben még létezett. A hajó utolsó parancsnoka magyar lobogó alatt: Tardi Attila tengerészkapitány. A nagy múltú magyar Duna-tengerhajózás végzetének kezdete 1969-re tehető. Ekkor hozta a MAHART azt a döntést, hogy a folyam-tengeri hajóit nem engedi többet a Dunára. Rakományaikat azontúl valamelyik torkolati kikötőben kellett felvenniük belvízi áruszállítóról, illetve arra átrakni. Ezzel a speciális építésű hajókat kivonták speciális környezetükből. Ezzel elkövették a magyar hajózás történetének egyik legnagyobb tévedését, amelynek következményei máig hatnak.

Szalki-sziget (ami maradt) 2005 májusában - Képtár

MÉG TÖBB VÁROSTÖRTÉNET

Tovább >>>

Nászút VIII. - Partraszállás Ázsiában

Ébredező tengerpart valahol Izmirtől délebbre

Utazásunk egyik legjobban várt pillanata, Törökország 3. legnagyobb városa Izmir. Reggeli érkezésünk után saját magunk vágtunk neki a város felfedezésének, ami valljuk be elég nehézkes pár óra alatt.

A határ mindenhol határ

Izmir lakossága 2005-ben kb 3, 5 millió, területe pedig hatalmas, Izmiri öböl mindkét partján végeláthatatlanságig házak, épületek, az öböl két partja között pedig hajókkal közlekednek, nyilván egyszerűbb.

az öböl jobb, és még jobb partja

Egyáltalán nem készültünk Izmirből, sőt egészében Törökországból sem, bár nyilvánvaló volt az öltözködési szabályok betartása, az idegen kultúra iránti tisztelet megadása. Mecsetek és bazárok országa minimum ennyit érdemel. Az öbölbe való behajózás elsőre ijesztő volt, Mustafa Kemal Atatürk arcával díszített török zászlók egészen nyomasztóan hatottak rám, de mint később megtudtam pont egy nappal nemzeti ünnepük után érkeztünk, ezért lógott mindenhonnan a nemzeti zászló, irodaházakról minimum egy hatalmas, lakóépületeknél pedig az ablakból, az erkélyről, mindenhonnan. Érdekes lenne mindez itthon....

zászlók mindenhonnan

Szerencsénkre amint leszálltunk a hajóról, megláttuk, hogy a kikötő bejáratától indul a sok városban ismert HOP-ON HOP-OFF buszjárat, ezzel a legtöbb helyre el tudtunk jutni városon belül, viszonylag olcsón, és gyorsan.

térképes, idegenvezetős....

rengeteg látnivaló, rövid idő...

Sofőrünk az épp felújítás alatt álló Agora mellett tartott kis 5 perces kávészünetet, így remek rálátásunk volt az ott folyó munkálatokra, de eljutottunk a város magasabb pontjára is, ahol gyönyörű panoráma várt minket.

agora területe eléggé feldúlva

díszes boltív

szép kilátások....

Mecsetek, kedves emberek, nyüzsgő nagyváros, és BAZÁÁÁÁR, ahol ha csak egy pillantást is vetsz a portékára, már körbeállnak és rád akarnak sózni mindent az árusok. Nehéz szabadulni tőlük, viszont ha érdekel valami, lehet alkudozni. Törökország hivatalos pénze a török líra, de lehet fizetni euróval is. A bazárban is, bár hivatalos árfolyam sehol nem volt. Gyors értékbecslés, határozott alkudozás, pacsi, jöhet az üzlet sikerességére az elmaradhatatlan tea.

 

végeláthatatlan bazársor

Október 30 ellenére gyönyörű, szikrázó napsütéses napunk volt, rövid városnézésünket pedig a tengerparton sétálva fejeztük be, ahol az erre szakosodott pancsolt/lopott árukkal seftelők kísérgették a turistákat a jó üzlet reményében. Bazárhoz hasonlóan itt sem egyszerű lepattintani őket. Ha megállsz, már jönnek is, hogy hátha meggondoltad magad, és a rendőrök jelenléte sem sokáig zavarja őket. Ettől eltekintve gyönyörű, rendezett a tengerpart.

laza ősz

Expo 2020 - majdnem...

Törökország (és Izmir) készült a 2020-as világkiállításra. Később kiderült, bár esélyesek voltak, de Dubai nyerte el a rendezés jogát.

Gyönyörű napot töltöttünk el Izmirben, szeretném azt remélni hogy még visszatérünk, és mindazokat a látnivalókat amiket most kihagytunk, meg tudjuk nézni. Érdemes lesz visszatérni.

a nap végére, kicsit átlényegülve :)

búcsú Izmirtől

Irány Isztambul!

Folytköv!

Első rész: Előzmények

Második rész: Irány Velence

Harmadik rész: Beszállás

Negyedik rész: Costa Fascinosa

Ötödik rész: Bari

Hatodik rész: Katakolon

Hetedik rész: Koktélos köszöntő és vacsora

Tovább >>>