1989 szeptember 16-án felavatták a Vasmű melletti parkerdőben a szabadtéri gyártörténeti kiállítást. Erről többek között a Dunaújvárosi Hírlap is beszámolt:
Felavatták a skanzent
Történelem a gyárkapuban
A Dunai Vasmű főbejáratánál lévő ipartörténeti gyűjtemény felavatásával fejeződött be szombaton az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesülés történeti bizottsága által rendezett IV. ipartörténeti és múzeumi továbbképző szeminárium.
A kétnapos rendezvény nyitányaként Soltész István, az OMBKE elnöke, nyugalmazott ipari miniszter köszöntette a kohó- és gépipari főiskola klubjában összegyűltekkel.
Ezt követően került sor Kiszely Gyula (Országos Műszaki Múzeum) előadására, aki a műemlékvédelem eddigi történetén keresztül mutatta be a lehetséges fejlődési irányokat.
A házigazdák diaképes beszámolóval színesítették a programot, amely a Dunai Vasmű gyártörténeti gyűjteményét mutatta be, illusztrálva létrejöttének fázisait.
Kóré Sándor avatóbeszédében hangsúlyozta, hogy sikerült a nagyvállalatnak gyári környezetben létrehoznia egy olyan parkerdőt, amely nem csupán esztétikus, hanem ipartörténeti jelentősége is van.
Ezzel persze még nem ért véget a tennivalók sora, hiszen az ipari műemlékvédelem is csak akkor tud hatékonyan működni, ha folyamatosan megújul, s a már meglévő értékeket is védi, óvja.
1989. 09. 19. Dunaújvárosi Hírlap
Az ÜST folyóirat a következőképpen számol be az eseményről, és a kiállítás jelentősségéről, fontosságáról:
(...)
- Százhúsz meghívott vendégünk volt, fele a Dunai Vasműből - ad felvilágosítást Horváthné Szente Tünde a szeminárium egyik szervezője. - A programokat már korábban megküldtük a kollégáknak, így ők különböző előadásokkal, hozzászólásokkal, javaslatokkal készültek fel a találkozóra. Ezek a találkozók nem csak a szakmai ismeretek bővítésére nyújtanak lehetőséget, hanem arra is, hogy lendületet kapjunk a további munkánk újító és sikeres elvégzéséhez.
- A programból tudom, hogy Ön is előadója volt ennek a konferenciának.
- Igen, én a Dunai Vasmű gyártörténeti gyűjteményének múltjával, jelenével és jövőjével foglalkoztam behatóbban. Diaképes beszámolóval léptem a szeminárium vendégei elé.
- Mi képezte a hozzászólásának törzsanyagát?
- 1979-re, a vasmű húszéves évfordulójára kiállítást szerveztek a gyár történeti anyagából. Ebből indultunk ki, amikor 1985-ben már kialakítottuk a gyártörténeti gyűjteményt. A gyűjteményünk ekkor különböző makettekkel, modellekkel bővült. Szakmai szempontból olyan jelentőségűek ezek a kis építmények, hogy sok esetben az úgynevezett előkészítő modellekről alkalomadtán, szakemberek tervezni is képesek. A makettek a vasmű gyáregységeinek, gépeinek élethű, sokszorosan kicsinyített másai, amiket elektromos szerkezet működtet. Gyárlátogatás nélkül is képesek vagyunk bemutatni egy-egy gyártási folyamatot ezeknek a segítségével. A gyártörténeti gyűjtemény három részre tagolódik: a történeti anyagok gyűjtésére, a technológiai és gyártörténeti kiállításra és a most felavatásra került szabadtéri kiállításra.
- Mi a jelentősége ennek a szabadtéri kiállításnak, népszerűbb nevén az ipari skanzennek?
- Az országban egyedülálló példával rukkoltunk elő - vette át a szót Klein András Miklós, közművelődési vezető - büszkék lehetünk skanzenünkre, mert az országban sehol másutt ilyen jellegű és ilyen körülmények között szervezett kiállításról nem tudok. Ez a Dunai Vasmű főbejárata melletti kiserdőben található. Kellemes, kulturált, idegen érdeklődők számára is könnyen hozzáférhető parkosított területen helyezkedik el. Anyagát ipartörténeti jellegű gépek, berendezések képezik. Többek között kisvasúti dízelmozdony, (pörgőszekrény, mely a Lőrinci Hengermű fúró hengerállványának meghajtására szolgált. A skanzen három sétánya mellett a következő szakmai, műszaki emléktárgyak kerültek kiállításra: a középsőnél a lemezhengerlés-technikai berendezés alkatrészei; gépészeti, műszaki emléktárgyak. Láthatók itt olyan szerkezetek is, melyek a húszas-harmincas évek technológiáját képviselik.
1989. 09. 25. Üst
A szabadtéri kiállítást persze nem kímélték a vandálok, amit lehetett elloptak róla, összefirkálták, de a folyamatos karbantartás hiánya is meglátszik a környéken. Erről az állapotról szól egy 2000-ben megjelent cikk:
2000. 11. 03. Dunaferr
Könnyebb olvashatóság érdekében:
Tudom, hogy sokaknak már a könyökén jön ki, amikor a rombolás, vandálkodás képeit közöljük az újságban, mellette az újságíró véleményével, hogy ejnye-bejnye, ezt azért tényleg nem kellett volna... Meg is értem azokat, akik ezen a véleményen vannak, mert a téma felemlegetése lehet, hogy felesleges. Akik ugyanis a képeken látható "jópofaságokat" elkövetik, vélhetően nem a könyvtárak, színházak és egyéb kulturális színterek látogatói közül kerülnek ki, valószínűleg újságot sem olvasnak. Ha olvasnának, akkor sem hiszem, hogy különösebben hatna rájuk az írott szó. (Ha nem tetszene a cikk, legfeljebb berúgnának egy kirakatot...) Szóval az effajta írások nem az elkövetőkhöz szólnak. Inkább a többiekhez, akik esetleg tehetnek még valamit az ügyben, hogy ne az ő gyerekeikből álljon majd össze a következő vandálcsapat. Azokhoz a szülőkhöz, akik eljutottak már a viselkedéskultúrának arra a szintjére, ahonnan egy értelmesebb jövő felé tudják terelni a gyerekeiket is.
A képek elgondolkodtatóak. A szabadtéri gyártörténeti gyűjtemény akár érdekes, gondozott kirándulóhely is lehetne. Ehelyett rozsdarágta, szétfeszegetett tárgyak, ülőke nélküli pad, szétdobált szemét fogadja a véletlenül arra tévedőt. A sétáról egyébként lebeszélnék mindenkit, hiszen az amúgy sem túl bizalomgerjesztő környezetbe időközben egy megkínzott macskatetem is került. Aki teheti, kerülje el messzire a környéket. Aki viszont tehetne érte valamit, legfőbb ideje, hogy hozzákezdjen...
SZ.I.
Mi maradt belőle mára? A képek magukért beszélnek, a környezet siralmas. Az egykoron szebb napokat is megélt kiállítás már csak nyomokban emlékeztet az eredeti funkciójára. Kár érte....
Ráday Mihály erre mondaná teljesen jogosan:
UNOKÁINK SEM FOGJÁK LÁTNI
